Egyedül vagyunk a campus melletti kis kínai kajáldában. Én a szokottnál kicsit formálisabban, nadrágkosztümben, feltűzött hajjal, mint aki valóban egyetemről jött, ő a szokásosan formális, ízig-vérig pedagógus öltözékében, a fejünk kicsit az egyetemmel telve, ülünk és beszélgetünk, mutat egy szociometriát, hogy az mi és miért, eszembe jut, hogy, hogy egyszer azt mondta, biztos tudnék tüncögni arra, ahogy a tanításról beszél, nos hát igaza volt, egy egész kis osztály rajzolódott ki előttem, a maga kis viszonyaival, klikkjeivel, problémáival, ő pedig mesélt, hogyan rakta össze ezeket az ábrákat. Én meg meséltem az oroszról, meg hogy milyen jó volt újra látni a többieket, és milyen aranyos volt, amikor belemerültünk Andrissal a питьё ~ pityókás szavak közti feltételezett kapcsolatba, és hogy mennyire szeretem a marit, és L. kisasszony (aki nem összetévesztendő L. tanárnővel) menjen a fenébe, hogy még tatárul is tanul, és mennyire utálom, amikor valakik akadályozzák az előrehaladást, mert teljesen süketek a nyelvtanuláshoz, és mert nem fogják fel, hogy ez már nem a gimi, ahol a tanár megszakad, hogy beléd verje azt a fránya esetragot, hanem biz' le kell ülnöd és be kell vágnod otthon kisanyám, mert nyelvet tanulni nehéz és vagy csinálod rendesen, vagy csak szórakozol magaddal és mások idejével, de rohadt idegesítő, hogy mégis minden csoportban van legalább egy ilyen balf*sz, aki hátráltatja az egész csoportot, és minek jár egyetemre ha nem veszi komolyan, igen, igen, bólogat, náluk ógörög órán is volt egy ilyen gyökér, akin harmadévesen sem ismerte még fel a görög ábécé minden betűjét, és ez indokolatlan, mert ha már egyszer tanulhatsz akkor tanulj rendesen. Megint megkaptam, hogy aranyos vagyok, ahogyan a finnugorról lelkesedek. Én meg élveztem, hogy a közben közelünkbe települő egyéb vendégek milyen veszett nagy entellektüelnek gondolhatnak minket, ahogy random népnevek röpködnek körülöttünk.
Felkerekedtünk, elkísértem a Kazinczy utcába a PePszi-re, esernyőstül, bölcsészaktatáskástul, kicsit még mindig az egyetem bűvkörében vibrálva, tipikus hétfői lendülettel (a hétfő ugyanis egy remek nap). A PePszi-n ő fel, én ki, fél óra sem volt az egész, nekem mégis fél napig mosolyt ragasztott az arcomra. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése