csillámdimenziókapu

Na, itt vagyok, hazajöttem KÖMT-ről. Annyira vagyok kipihent, mint egy agyonhasznált felmosórongy, de holnaptól kőkemény munka vár, tehát nincs időm azon lamentálni, hogy nincs energiám.

Az elmúlt pár nap olyan darabos, hogy nem is tudok róla érdemben írni. Egy jelentős részét szívesen el is felejteném, ami azt illeti. Egy másik része meg nyilván jó volt és élmény és hiánypótló, sőt az elfelejtendő részeknek is megvan a maguk helye ebben az univerzumban, de most még nem szívesen piszkálnám a nyomukat.

Mit is írhatnék? Szonja élvezte, és az király. Csak kicsit zavart a gondolat, hogy ez a KÖMT hangulatában meg sem közelítette az eddigi hármat. Nem, most nem az van, hogy Bogi már megint mindennel rohadt elégedetlen, mert bárki visszaolvassa az eddigi KÖMT-beszámolóimat, azok mind csöpögnek a rajongástól a szervezők iránt, de az ideiből valami nagyon hiányzott. A spontaneitás, az élmény, a közösség-érzet, a szanaszéjjel áradó kreativitás, ami eddig mindig egészen átjárta az iskolát... valahogy most nem jött át. Mintha kicsit a szervezők is félvállról vették volna a társaságot, „majd feltalálják magukat” jelleggel... de most aztán igazán nincs érkezésem arra, hogy a keményen dolgozó, lelküket kitevő társaimat pocskondiázzam. Elég volt már ebből a gyakorlatból, másoknak biztos így volt a tökéletes, és egyébként is én nem vagyok mérvadó, az én helyzetemet több körülmény is nehezítette, amiért nem tudtam magam a közösség részének érezni. Egyéni szocc probléma. Máskor majd sikerül.

Néhány rész igenis jó volt. A műhelyek, az utolsó esti Mókusozás a díszes társasággal... na az nagyon jó volt. Mincet megint, még jobban a szívembe zártam. J

Végre Ankalimonnal is sikerült beszélni. Leápolta a lelkem, többször is, és erre borzasztóan szükségem volt. Szinte éreztem, ahogy begyógyul rajtam néhány makacs vagy tátongó, beforratlan szomorúság.

Így van ez, talán néha muszáj szörnyen érezni magam ahhoz, hogy teljesen kiszabaduljak a saját béklyóimból. It’s always darkest before the dawn, hogy egy nálam sokkal kompetensebb hölgytől idézzek...

Csak ez a szociális fóbia, ez honnan jön mindig, azt fejteném meg egyszer végre már! Mindig, minden egyes MTT-s élményen, táborban vagy KÖMT-ön, halálosan megijedek mindenkitől, és félek hozzászólni bárkihez is. Ez még nem lenne meglepő, hogy idén is így volt, de az, hogy még a műhelyeken is gyengén szerepelek, és már egy értelmes mondat összerakása is problémát okoz, na ez újdonság. Eddig legalább ha munka volt, oda tudtam magam tenni, most viszont még az sem... mondom mindezt úgy, hogy közben rám tört, hogy szeretnék szervezni. Random gondolataim támadtak, hogyan lehetne javítani a KÖMT-élményen, és milyen szívesen megpróbálnám. Awkward, nem?

A KÖMT mindig egy nagy adag meditáció, belső félelmekkel gyürkőzés, elvonulás, újjászületés, katarzis, feltöltődés, felkészülés a télre. Ez idén nem igazán teljesült, de még az is lehet, hogy egy ilyen, minden szempontból sorsfordító és megismételhetetlenül durván lenyűgöző évhez ilyen KÖMT passzolt, amikor kicsit visszafordultam régi önmagamba és emlékeztetett a gyengeségeimre.

A tény, hogy Szonja velem jött, és együtt kalandoztunk a faluban, az Ankalimonos beszélgetések jellege, az utolsó esti hihetetlenül jóleső, meghitt kis motyogós-guggolós telefonhívás, a hozzávetőleges nyugalmam a hazaúton már nagyon is a jelenbe mutatnak.

A világ leggyönyörűbb ősze véget ért.

Előre csak előre, lássuk, mi lesz belőle...

(A világ legnagyobb kérdése jelenleg az, honnan ismeri Tarcsai Tibi a tüncög szót.)