Amit meg most érzek.
Nem hiszem, hogy olyan borzasztóan elviselhetetlenül viselkedtem volna. Talán Mátét vádoltam valamennyire, de akkor is igyekeztem hamar megnyugodni és csak arra koncentrálni, ami tiszta és jogos. Ami fájt, magánügynek tartottam, gondoltam, csak élik az életüket, hogy ez ütközik néha az én közérzetemmel, hát, így jártam.
De.
A szándékos hátba támadásom már egy másik kérdéskör és másképp kell hozzáállnom. Szépen kértem, nem egyszer, mindkettőt, hogy Máté ne jöjjön IHB-ra. Meg is ígérte. Ezek után két méterrel a hátam mögött mégis megjelenni IHB-n, erre egyszerűen nem tudok mit mondani. Azazhogy tudok, elég sokat. Talán feltűnt a blogomból valamelyest, de mindkettőjükkel megpróbáltam egy viszonylag értelmes, jó viszonyt fenntartani és nem élezni a feszültségeket fölöslegesen. De nálam is van egy határ. Ez volt az egyetlen dolog, amit kérterm tőlük, soha semmi mást. Ha ennyit jelentenek az érzéseim nekik, ennyivel fontosabb a saját önzőségük, akkor részemről is ennyi. Ráadásul ilyen végtelenül pimaszul... hajszálon múlott, hogy meg ne lássam őket... És ezután milyen jól éreztem magam Mátéval, milyen lazán hazudott a szemembe...
Nem a képességeink mondják meg, kik vagyunk, hanem a döntéseink. Ti most leírtátok magatokat. Ennyit értek, pont, legalább tudom, hogy kell hozzátok állni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése