tanárúrkérem

Sosem volt különösebben szó róla, csak a háttérben, de most valahogy mégis. Az arcomon felragyogó mosolyt, mikor szóba kerül, úgyis nehéz nyelvileg leképezni. De azért darabkákat.

Vinnyogtam én kedden, hogy felhívjam-e, másfél hete találkoztunk, azelőtt sem telt el sok idő az újra látása előtt, azelőtt sem... Az istennek sem hiszem el, hogy szívesen lát. Annyi dolga lehet, és mondja ám, hogy kedvel, meg szeret velem beszélgetni, de valószínűleg még nagyon sok ilyenje van, pici vagyok én, és a nagy barna pillantása előtt nem áll meg semmi, aminek csupán láttatni szeretném magam de nem vagyok, és ezt biztos látja, látja az éretlenséget és gyarlóságot és már biztos nem is tart olyan nagyra.

Azt mondja, menjek szerdán vizsga után, de azért még aznap este 10-kor felhív, hogy a kolim környékén járt, ha ott vagyok, ugorjak le. Hát, most pont a Ferenciek terén vagyok, de Eszti mikor meghallotta, feltüncögött, milyen jó fej ez az ember.

Hát akkor helló (igen Meta, amíg a vizsgázók kidolgozták a tételeket, lelkiztünk). Nekikezdtem, most szólj hozzá, ez a nyomorom, az, és máris eltörpül a dolog, amint kimondom. Mindig azt kérdezni, miért olyan nagy baj az nekem. Hát azért, mert... ójesszus, eddig azt hittem, ez egyértelmű. Nézzük is csak, mi is munkál ott bennem. Kérdések, sosem ítélet, esetleg tapasztalatok megosztása. Vargabetűk kiegyenesítése. És a legfontosabb: ja, szar, de hát akkor most leküzdjük, mert ez a dolgunk.

Aránylag hamar kialakult egymás cseszegetésének művészete. Egyelőre még vitába is bonyolódok vele, majd leszokom róla, ha huszadszorra is lelogikáz, de addig megadóan elnevetem magam, esetleg lekeverek neki egy jelképes tockost. És eszmecserézünk, főleg mindkettőnk egyik kedvenc érdeklődéséről: az emberi természetről. Nem is tudom, kivel tudok még így beszélgetni, hogy egyszerre laza és mégis magasröptűnek tűnik. A legjobbat igyekszem kihozni magamból és ő is erre inspirál a hozzászólásaival, és ezzel magamat kezdem el megszeretni.

Mégis bennem motoszkál az esetlenség, sosem tudom, melyik szavamat rontom el és okozok csalódást. Mintha egy magasra kifeszített kötélen egyensúlyoznék, bár a kötél egyre vastagodik, ahogy egyre többet látjuk egymást, megbékélek magammal is és ő is leereszkedik lassan a nagy atyaúristen felhőről mellém, még ha nem is egy szintre. Játszom közben a kezével, ez a kis rituálénk, meghitt, bár kissé néha megakasztja a gondolataimat. De zavarba hoz, akárhányszor mesélek neki, az őszinte nagyra tartás, amivel kezel, néha kifejezi szavakkal, néha nem, csak megszorítja a kezemet és közli, hogy jó volt újra találkozni.

-Lehet, hogy a többiek ilyenek meg olyanok, és egyes dolgokban jobbak nálad, de benned van egy olyan mély, belső tartás, ami nagyon kevés emberben van meg.

Drága Ankalimonom, legyen igazad, nem mondom, hogy teljesen ki tudom tapintani ezt magamban, de minden mondatod, melyben nagyrabecsülésed fejezed ki, egy leheletnyivel megerősíti a lelkierőmet.

Mégsem csaltak az ösztöneim, mikor azt éreztem a legelején, hogy király ez a sok ember, de nekem te kellesz, akkor is, amikor mindenki azt mondta, felejtsem ezt el.

Hát most már itt vagy a szívemben, nehezen ásnád ki magad innen, és szerdán, mikor már sokadszor huppantál fel a kocsiddal a kolim kapuja előtti járdára és öleltél át a kocsiban, megint úgy éreztem, kicsit szintet léptünk.

Egyszerre magától értetődő és mégis elképeszt. Laza és ünnepi, megnyugtató és megerőltető. Szerencsére egyre kevésbé hiszem el, hogy könnyen elveszthetlek, és már nem akarom megköszönni, hogy meghallgatsz. Ez így van jól és kész.

És mindez a sok ömlengés is csak felszín és semmi, sallang, csak egy kis próbálkozás, melynek semmi értelme.