Túl vagyok ezen a két héten.
És asszem élek.
Bár ez azért még nem 100%.
Eljutottam egy-két helyre, ahová nem terveztem, és nem jutottam el pár helyre, ahová meg szerettem volna.
Éreztem pár dolgot, ami meglepett, ahogyan egy csomó érzés hiánya is döbbenetet okozott.
Úgy érzem magam, mint akit megtapostak, mégis valahogy felszabadultam.
Vége, vége, vége... és ez jó, ez egy határozott helyzet, ez erőt ad, nem úgy, mint az elmúlt hónapok ködös, kocsonyás világa.
De a belem kilóg, az agyam szikkadt, az önbecsülésem nyaralni ment.
Néha sírni akarok hajnalig, néha vigyorogva körülnézni, hogy jessz, minden rendben.
Utálom a szerelmet. It's official. Se on virallinen. (Normannal intenzív nyelvgyakorlatba kezdtünk, ma egy fél délutánt cseteltem vele finnül. ^^)
(Egyébként meg FU tanszék <3. Se on myös virallinen. Amikor Heini rám néz, hogy de egyébként semmi baj a finntudásommal, és a többiek abnormálisan jók az átlaghoz képest is, és hogy akkor majd külön foglalkozik velem, de úgy érzi, tök jó vagyok ám, sokkal jobb, mint amilyennek én gondolom magam, és ezt Salánki tanárnő is megerősíti, és bocsánatot kér, hogy eleinte barátságtalan volt velem, és megígéri, hogy megoldjuk a helyzetet... már megint úgy éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de visszafogtam magam.)
"I learned optimism from you... so when we speak again, I wanna see an optimist, like I did before."
A nap végére konstatáltam, hogy csodálatos emberekkel találkoztam nyár eleje óta.
Konstatáltam, hogy az önbizalomhiányt magamnak generálom.
Azt is, hogy most leginkább Helsinkibe vágyok, vagy egy nemlétező univerzumba.
Rain came pouring down,
when I was drowning, that's when I could finally breathe
And that morning,
Gone was any trace of you, I think I am finally clean...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése