KÖMT óta egy fura köztes álomvilágban élek.
Amiben a legtöbbet Taylor Swift beszél hozzám. (Úristenazújalbum,
úristenúristen!) Otthon ülök, ki sem mozdulok, ha meg igen, akkor előtte órákig
készülődök. Bámulok a tükörbe, és nem tudom, jó-e nekem, amit látok.
Finnugorral abszolút nem foglalkoztam. Úgy döntöttem, hagyom,
amíg újra hiányozni nem kezd. Most munka van, meg valami egészen furcsa
introvertálódás. Mást sem csinálok, mint nagyon mélyen gondolkozom. Emlékezek,
érzéseket rámolok, szituációkat találok ki, szereplőket cserélek fel egymással,
és vizsgálom, hogyan reagálok rájuk gondolatban. Mint egy allergiateszt. Ha itt
megnyomom, mi lesz…
Egészen meglepődtem, micsoda rumlit találtam. J De már látom valahol a
végét, vagy a rend első jeleit… good.
Taylor új albuma a bőröm alá mászott. Ott volt benne minden,
amit én átéltem, és egy csomó olyan gondolat is, ami mintha csak bennem
fogalmazódott volna meg. (Bár Taylor mindent képes úgy leírni, hogy mások
sikonyálni kezdenek, hogy „ezénvagyok, ezénvagyok!!!”) Én is ott vagyok, ahol
ő: 24 évesen már túl sok minden történt velem ahhoz, hogy a világnak bármitől
is vége legyen, vagy bármi is megváltsa azt. Húdebölcsnek tűnök, ugye?
Kár, hogy legfeljebb egyelőre csak a Shake if Off-ot tudnám
ide belinkelni… bár az is ideillő lenne, ami azt illeti… :D
Inkább megyek tüntetni, és főzök, és szövegírókat
koordinálok, és alszom, és… újra gondolkodok és gondolkodok és gondolkodok.
’Cause darling, I’m
a nightmare
Dressed like a
daydream…
Na most hazamegyek, hátha az egy kicsit felráz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése