Vajon vannak-e otthon, futott át az agyamon, miközben hazafelé bicikliztem és megpillantottam a lakást, amikor bevillant az agyamba, hogy dehogyis, nem lakik itt már senki más. Mindenki hazament, ki Pécsre, ki Tartuba. Egyedül lakom a Hegedűs Gyulában, nem csinál senki sem rumlit és nem is segít elmosni az edényeket, nem dudorászik és nem is nyunnyog, nem gyújt mécsest és nem lopakodik be a szobámba reggel.
A konyhában sülő palacsinta emléke vár, a nappaliban félhomályos mesenézésé, a hálószobában nyitott szekrényeké és széktámlára dobált ruháké, a fürdőben közös fogmosásé. Hiányzik az elektromos zongora az erkélyajtó mellől, és a random gyümölcsök a kínálóról.
Holnap a nagyszobában finnórát tartok.
A múlt heti konferencia traumatizált, de valahogy most azt sem bánom, hogy felére csökkent a türelmem.
Minden jó.
Minden rossz.
Nem kell mindig kiemelkedőt alkotnom. Néha az "elég jó" is elég (csak legyen).
Nem kell amiatt aggódnom, hogy máshogy csinálom a dolgokat, mint mások.
Nem kell beengednem az életembe a lehúzó megjegyzéseket, a beszólásokat, a ledominálást, a kioktatást, a lekicsinylést. Még attól sem, akit szeretek.
Nem vagyok köteles elviselnem más problémái okozta negativitást és sértéseket.
Nem vagyok köteles itt maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése