Ha lemegyek a spájzba, mindig van rá esély, hogy összefutok vele. Az arca felragyog, megtárgyaljuk, éppen ki mit csinál, én lazán és furán kibices stílusban előadom, mi történik épp a családomban, ő nagyokat bólogat és nagyokat nevet.
Lemegyek néha csak úgy, hogy meséljek vagy ő meséljen. Üdítően különböző világban élünk ahhoz képest, hogy egy családba tartozunk és ő egy házban lakik "velünk". (az idézőjel azt kimutatandó van, hogy nem egyértelmű, tulajdonképpen én hol is lakom) Úgy érzem magam, mint egy stand-up komikus, bár neki nem tudnám megmagyarázni, mi is az. Így azt mondom, kabarés. Ő hangosan kacag és sugárzó arccal figyeli fiatal felnőtt létem fordulatait.
Az, hogy mindketten csak úgymond mellékvágányról figyeljük a Timár család működését, különös cinkosokká formált minket. Ő érti, miről beszélek, ha panaszkodok, és válaszolni is tud rá. Bár a válaszai nagyban hasonlítanak egymásra: mosolyogj, ez bizony így van, de ne bánd, majd megtanulod, a korral jár... mégis mindig megnyugtat, amikor újra és újra feltörő kuncogással és hajlongásszerű bólogatással ontja ezeket a minimalista magyarázatokat, amik nem közhelyek, hanem tényleg csak ennyiből állnak. Tud ő már mindent, anyám mit miért csinál, mert ő is így tette vagy tenné most, csak több érzelemmel. És rettenetesen felszabadító, hogy belőle nem árad az az áhítatos tisztelet anyám iránt, ami mindenki másból.
Tudom, hogy sok a baj vele és szomorú és sok bosszúságot okoz anyának és a testvéreinek, de azért senki nem fog megharagudni rám, hogy én attól még nagyon élvezem a társaságát. De most a nagymamám az egyik legjobb arc az életemben, és ez új, és jó, és nagyon imádom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése