Jaanuar on läbi.

Hajnali egy volt, és az előadásom még sehogy sem állt. A naptár már 23-át mutatott, ami történetesen pont az előadás napja, és én, mint mindig, az utolsó utáni pillanatra hagytam mindent. A fejem fogott, a szemem fájt, az agyam kezdte beadni a kulcsot. Mögöttem Jaanuar halkan felnyávogott.

Lefolytam mellé a padlóra, elővettem a trikolór játékot, amit én fontam, és játszottam vele, próbálván párszor megsimogatni. Jaanuar az oldalára dőlt, jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekli annyira a dolog, hogy felemelje a fenekét a padlóról. Kidőltem én is a padlóra, néztem a mancsait és a lámpafényt a szőrén, és kitört belőlem a sírás.

Kicsi cica, te még nem tudod, de tegnap a fiú, aki itt volt vendégségben, a jövendőbeli igazi-gazdid lesz. Nem csak olyan átmeneti, mint én, hogy ne kelljen ketrecben laknod. És pénteken elvisz.

Addig kell kiélveznünk a játékainkat.

Jaanuar megdöbbenten nézte, ahogy padlón szipogok. Odasompolygott hozzám és megszaglászta az arcomat. Mi a baj? Nem értette, mi történik, de a hatalmas szemein láttam, hogy érti, hogy gond van és nem akarja, hogy gond legyen.

Anti, aki szintén felébredt, kótyagosan bevonszolt az ágyba és átölelt, ameddig meg nem nyugodtam.

Abban a négy napban, ami alatt tudtam, hogy el fogják vinni, volt alkalmam megvizsgálni az érzéseimet. Tulajdonképpen mi fáj, és mit tudok vele csinálni? Tudtam, hogy Jaanuart nem akarom megtartani. Világos volt számomra, hogy bármeddig is marad, ez csak átmeneti dolog lesz. És na, igazából arra is számítottam, hogy lesznek rá érdeklődők, hiszen egy egészséges, fiatal, szociális és nagyon aranyos cica.

Akkor mi a baj? Hát, talán nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Úgy éreztem, hogy Jaanuarral dolgozunk valamin, aminek még szüksége lenne egy kis időre. Épp csak három napja engedte meg először, hogy megsimogassam. Minden nappal egyre nyugodtabb a közelemben, ráteszi a mancsait a karomra, mikor együtt tévézik velem, elfogadja a tojássárgáját az ujjam hegyéről, felugrik a konyhaasztalra és nézi, hogyan főzök. De még nem dorombol, de még meg szokott riadni, de még nem szereti ha hozzáérek. 1-2 hét alatt még annyi eredményt tudtunk volna elérni.

Fáj, hogy nem láthatom többet. Hogy önként ki kell lépnem az életéből. Talán még hiányozni is fogok neki. Szegény most újra stresszben van és minden új és idegen, és szokhat meg egy új helyet.

Hiányozni fog ő is nekem, a kis rózsaszín orrával és fehér rajzolatával és nagy zöld szemeivel, és a bolondos, fiatal fiúcica-egyéniségével. Olyan jó volt látni, ahogy napról napra oldódik. És segített gyógyítani a Syksy halála okozta, még begyógyulatlan sebeket. Olyan aranyosak voltak Antival, ahogy együtt aludtak az ágyon, egyik erre, másik arra, amíg én éjszakába nyúlóan dolgoztam. Kicsi család voltunk.

De a macskák macskák. Alkalmazkodnak az új környezethez. Megszoknak új embereket. Elfelejtik a régi életüket. Minden rendben lesz. És ha majd látom, hogy boldog és kiegyensúlyozott, és nekem is lesz talán egy új cicám, megnyugszom és nem leszek többet szomorú. :)