és akkor vége lett

és a füst elszállt és a kimondatlan dolgok kimondásra kerültek és Bogi és Imar szakítottak.

Ez van!

Persze, jó lett volna megmenteni. Jó lett volna abban az eufóriában élni, amiben néhány hónapig éltünk, örökre egymásra figyelni, nem elvarratlanul hagyni egy szálat sem, mindent először egymással megbeszélni, mindig egymást helyezni az első helyre, míg nem lesz minden teljesen kristálytiszta.

De elvesztettük ezt a képességet, és sosem nyertük többé vissza, és most már azt is látom, hogy ez nem egy végzetes hiba következménye, hanem előbb vagy utóbb óhatatlanul megtörtént volna.

Nagyon nehéz érzelmi teherrel ugrottunk neki ennek a kapcsolatnak mindketten, és azonnal nagyon nehéz helyzetbe hoztuk magunkat (az, hogy egyik fél teljesen felforgatja az életét és elköltözik egy másik országba, minden kapcsolatra hatalmas terhet helyezne). Erre jött a covid. Nagyjából másfél évig bírtuk, és mindketten igyekeztünk.

De nem működött. Igyekeztünk, de nem működött. Hiába szerettük egymást nagyon (persze most is szeretjük egymást, ahogy volt szerelmesek, szövetségesek és jó barátok teszik), nem illettünk össze és valószínűleg nem is fogunk soha. Mindkettőnknek vannak olyan alapvető tulajdonságai, amellyel a másik nem tud mit kezdeni, és nem tudtuk megadni egymásnak azt az érzelmi és intellektuális stimulust, amire a másiknak szüksége lett volna. Erre természetesen jönek a hibák és a félreértések és a félrekezelt helyzetek, de az egész mélyén az egyszerű össze nem illés áll, és egyikünknek sem a hibája.

Szóval most béke honol. Imar is megkönnyebbült és én is.

Mi lesz most? Ő nemsokára hazautazik Hollandiába (családi okokból) és feltehetőleg jó pár hónapig ott is marad. Én itt maradok Tartuban az albérletünkben Syksyvel. Majd ha Imar hazajön (legkésőbb szeptemberben, elvileg), én elköltözöm majd valahová máshová.

Nem Magyarországra. Egy cseppet sem végeztem Tartuval. :)

Kié lesz a macska? Az enyém! :) Álmodni sem mertem volna, de Imar azonnal kijelentette, hogy Syksy elsősorban hozzám ragaszkodik, így velem kell maradnia. Egyelőre ez az ő életében semmilyen változást nem jelent (hiszen én maradok az elbérletben), a jövőben majd igyekszem a környéken lakást bérelni, hogy ne szakítsam ki a macskát teljesen a környezetéből (sőt akár kétlaki is lehet belőle). De ez még messze van.

Van-e köztünk feszültség? Nincs. Végre nincs. Amíg Imar haza nem költözik, együtt lakunk az albérletben, és a közös barátainknak sem kell azon aggódniuk, melyikünket hívják meg a házibuliba (lol) vagy a konferenciára (lol). Nem látom semmi okát annak, hogy kerüljük egymás társaságát.

Ezt a kapcsolatot én már réges-rég elgyászoltam. Sokáig tartott és nagyon fájt, de túlküzdöttem magam rajta. És örülök, hogy ennek végeredményeképpen most csak béke és egymás végtelen heccelése van itthon, szenvedés, önutálat és bizonytalanság helyett.

(Meggyőződésem, hogy az Irish Embassy Pub csaposa valamikor akkor zárt a szívébe, amikor egy októberi estén edzés helyett, miután sírógörcsöt kaptam az öltözőben, inkább bekúsztam a kocsmába és patakzó könnyekkel kértem egy Sillamäe-t. Azóta minden alkalommal megjegyzi, mennyire örül, hogy lát.)

Ahogy hallgatom Imar neszezését a szomszéd szobából, piszkálom az Északos recenziót és nézem az arcom a tükörben, kicsit olyan érzés tölt el, mint mikor az elfeküdt végtagot megmozdítják és újra áramlani kezd benne a vér.

Szia Bogi.

Miért kételkedtél magadban ennyire. Hogy tudott lekötni ez a rengeteg hülyeség. Miért gondoltad, hogy nem vagy elég jó.

Biztos lesznek ennek az elengedésnek fázisai, rosszabb vagy jobb időszakai, de most nem kell sajnálni engem. :)