abriendo puertas

Nem csináltunk még ilyet, de gondoltuk, ingyen smink, masszázs és salsa óra még sosem ártott meg senkinek. Így aztán megbeszéltük, hogy elmegyünk.

Bezuhantam Eszti mellé a latinos hangulatú szórakozóhelyen, levetkőztem a felesleges ruhadarabjaimat és nekiálltunk beszélgetni, amíg a sminkre vártunk.

Lassan kezdem megszokni, hogy jó emberismerőnek tartanak, de a mai esti sikerem engem is meglepett. Kész kis közönség gyűlt körénk Esztivel, amikor nekiálltunk beszélgetni. Azt mondták, tartsak stand-upot a helyen, annyira durva, ahogy átlátom a helyzeteket - és mellesleg haláli viccesnek tartották a stílusomat is.

Kisminkeltek (szépre!), port de bras és ladystyle salsa órán vettünk részt (kicsit hátrányban éreztem magam, láthatóan a többiek szinte mind salsáztak egy ideje), majd Esztivel vettünk egy-egy Cuba Libre koktélt és leültünk beszélgetni (ezúttal szomorúbb témákról, tehát tényleg privátban), közben néztük a táncolókat. Nem igazán volt alkalmam még ilyen helyre menni, így egészen magával ragadott a hangulat, ahogy a vendégek tényleg latin táncoltak, a fiúk felkérték a lányokat (sok fiú volt, különböző korosztályúak), vezették őket, figurákat csináltak együtt... Esztivel nem győztük nézni. A hely hangulata is, a tipikus karibi stílusú festmények, a rumok, likőrök a bárpult mögött... semmi erőltetettség vagy giccs nem volt benne, magától értetődően illeszkedtek a hely hangulatához. Volt néhány külföldi, gyaníthatóan ide származott dél-amerikai, akik néha zavarba ejtően bámultak, de ők csak még igazibbá tették a helyet.

Bárcsak tudnék rendesen latin táncolni!

Az emberek pedig nagyon kedvesek voltak. Láthatóan a legtöbbjük ismerte egymást, de nagyon közvetlenek és befogadók voltak, csupa "normális" arc, fiatal és kevésbé fiatal felnőttek, akiknek a latin tánc valahogy lételemükké vált. Ücsörögtünk, beszélgettünk velük, közben profi masszőrök megmasszíroztak mindkettőnket. Nem rúgtak be, nem ökörködtek, láthatóan kulturált emberek jártak ide, a hangulat így is kellemesen délies volt.

Az utóbbi időben egyébként is nagyon magával ragadott a délre vágyódás, Csabával anno még januárban beszéltünk is arról, hogy le kéne lépni egy kicsit valahova melegebb égövre, csak aztán végül nem. És most úgy érzem, mégis leruccantam a szubtrópusi éghajlatra, csak az utazással járó szorongás és költségek nélkül.

Eszti pedig a tökéletes társ volt ebben. Rettentően élveztük az egészet, és nagyon jól esett ezen a hideg februári napon.

(tudom, hogy ez egy hozzávetőlegesen unalmas poszt volt, de örülök, hogy legalább egy élményt le tudtam írni úgy, hogy nem törött bele a bicskám)