~ ~ ~ ~ ~

Huszadik századi irodalom-vizsgámra készülve eszembe jut legutóbbi találkozásom Ankalimonnal, amikor új lakásán nézegettük a pedánsan sorba állított könyveit. Beszélgettünk a modern szerzőkről, Proustról, Márquezről, Camus-ről, Mannról.

-Nem hiszem, hogy el fogom olvasni ezeket vizsgára. Nem nagyon sikerül megszeretnem a modern irodalmat... biztos még kicsi vagyok hozzá.

-Hát miket szeretsz olvasni?

-Olyan könyveket, amikben van érték. Eszme, támpont, valami... nekem most ez kell. És jó példa, egy elfogadható bemutatása annak, hogy hogyan lehet valamit jól csinálni. Ügyes emberekről szeretnék olvasni, és ezekben a könyvekben csupa béna ember van!

-Nos, igaz ami igaz, de az a nehezebb. Ha körülnézel, az emberek többsége béna. Így vagy úgy, de egy ponton elrontják az életüket, és észre sem veszik, azt hiszik, hogy jó.

-Ezek a könyvek pedig megmutatják, hogy rossz. Szerintem csupán rettentően gyerek az összes, beteg gyerek. Ezért is misztifikálják túl a gyerekkort. Meg a szerelem! Halálra idegesít a szerelem. Az a belebolondulós, felszínes, rózsaszín álmodozás.

-Az a szar?

-Az. Hogy hogy nem tudják megunni ezt az egyértelműen haláli olcsó érzést! Nem igaz, hogy olyan hihetetlen nagy felfedezés, hogy az egész kalap szart sem ér! Drogos állapot szer nélkül, ennyi. Nem is a másik ember robbantja ki, hanem a szerelmes idealizált elképzelései róla, meg az, hogy épp szerelemre vágyott és jött egy új arc. Az ilyenkor hozott döntéseink szinte mind rosszak, beleértve egy kapcsolat elkezdését is. Mikor szerelmes az ember, szenved, majd óhatatlanul elmúlik, méghozzá nyomtalanul, és akkor érezheti magát legszerencsésebbnek, ha a lehető legtöbbet ült a seggén ez idő alatt. És mennyi mindent építenek erre! Kiirthatatlan, és annyira le tud lombozni, ha egy író ezzel hozakodik elő... mintha nem lenne más mentőötlete. Vagy még mindig hisznek ebben? Ilyen okos emberek ilyen gyerekes érzést hogy tudnak komolyan venni?

-Pont azért, mert elmúlik, és nem tudnak továbblépni belőle. Valamiért ez a sok kudarc arra készteti őket, hogy misztifikálják az ösztönös szerelmet, idealizált, elérendő konstans állapotként állítják be, olyan nagy természetes változás volt az életükben, és ez bennük ragad, hajkurásszák, benne van a lenyomata abban, amit tesznek vagy éppenséggel írnak.

-De ez tragikus. A Mester és Margaritát otthon tíz oldalnál tovább nem bírtam, még az volt a legszimpatikusabb, pont ezért. A tanár előadása során egyre jobban dübörgött a fejemben az, hogy lám, egy írónak van egy tisztességes, kiegyensúlyozott kapcsolata és jé, tud egy olyan regényt írni, ami korszakalkotó, és pozitív mondanivalót hordoz, nem pedig céltalan vergődés. Meg végre rendes nőalak van benne, nem egy "szépség" vagy egy emberi tulajdonságok nélküli szexbarlang.

-Igen... igen, valószínű, hogy van összefüggés. Megjegyzem, nem sok nő tenné meg azt, amit Margarita megtett a Mesterért.

-...nem sok férfi érdemli meg, hogy megtegyék érte!

-Hehe! És már itt is vagyunk, a kör kezdetén.