all this burden is killing me

Azoknak, akiket érdekel: igen, szakítottam Csabával.

Ha váratlanul jött a dolog, elnézéseket kérek. Tulajdonképpen tényleg nem sokat írtam arról, mik a bajok köztünk, és amiről írtam, az is még a kisebb bajok közé tartozott. De persze az ember ne a blogján teregesse ki ezeket.

Mivel viszont gyanítom, hogy ez az esemény általános kérdőjelbuborékokat gerjeszt, gondoltam mégiscsak írok valamiféle beszámolót, hogy ha valakit érdekel, feljöjjön a jó kis blogra, és megnézze.

Nagyobb baj, hogy úgy tűnik, Csabának sem sikerült lekommunikálni az intő jeleket. De már nem láttam értelmét egy nagyobb beszélgetésnek és hozzáállás-frissítésnek. Mégis, zavar, hogy a bánathoz döbbenetet is sikerült csatolnom.

Nem bírtam tovább. Rém sok hitem és akarásom volt ebben a kapcsolatban az elején, és sokáig minden jól is ment. Pont azért sokáig nem tudtam mit kezdeni az érzelmek gyors hűlésével, mert nem tudtam, miért kezdtek el hűlni. Mindenféle nosztalgiakísérletet megpróbáltam már, de nem találtam azt az embert a jelenben. És ezt nagyon sajnálom.

Semmi kedvem szakítós drámához. Messze nem vagyok most elég erős ehhez, és a hátam közepére kell. Pláne nagyközönség előtt. De még mindig így könnyebb, mint erőltetni a mosolyt.

Néztem Csabát és azt kívántam, bárcsak újra a kapcsolatunk elején lennénk. Kétségbeesésében újra az a férfi volt, akibe beleszerettem - de mikor nincs ez így. Újra reménykedni akarok, találkozni a városban, másoktól véleményeket hallgatni róla, csókot lopni, kelletni magam, felfedezni a világát... de ez már nem jön vissza, nem lehet megismételni.

Valahol mélyen nem akarom elveszteni.

De most muszáj. Minden további próbálkozás öncélú, hiábavaló sebvakarás. Szakítani tudni kell, még ha nehéz is. Sok minden, főleg családtagok, nagyon fog hiányozni.

(hm, jó, hogy itt van még ez a Merlot, és jó, hogy már nincs meg az egész üveg)

Nem volt könnyű hazamenni. És persze mikor mit tud az ember biztosra. De ha tényleg nekem való, akkor azt egyedül kell bebizonyítania, nem velem.

Felszálltam a 105-ös buszra, és magam mögött hagytam Angyalföldet. Magam mögött hagytam a takaros-elhanyagolt társasházakat, a napi rutint, a holnapi ebéd és a villanyszámla befizetésének tervezgetését... esti fáradtságot, reggeli ébresztőt... biztonságot, egymásra nem figyelést.

Száguldottam, a Béke téren és a Városligeten át a koliba, Zuglóba, az álomba illő kilátáshoz, a hajladozó fák és a döcögő trolik közé... vissza. Vissza a légvárak, a fél-gyermeki állapot, az elvont ábrándok közé, ahol a mókuskerék ismeretlen fogalom, a jövő pedig csupa ábrándokkal kevert szorongás és bizonytalanság, ezer gáncsoló tényezővel, amely rémként lebeg a fejünk fölött. Oda, ahol a képzelet határtalan, egyetlen dologra nem képes csak: a barátok elhanyagolásának gondolatára. Oda, ahol az lehetek, amivé teszem magam, nem az, amibe csöppenek, és pláne nem az, amit főzök vasárnapi ebédre.

Ó, mit meg nem tennék, hogy ez az egész csak kettőnkről szóljon... és nem vinne a hátán barátságokat, ismeretségeket, közös élményeket velük... és nem okozna pletykákat és találgatásokat az MTT-n belül... ha ez az egész bejegyzés senki mást nem érdekelne Csabán és rajtam kívül.


~