Felszállt a trolira egy csapat lánybúcsút tartó csaj, kb.
korombeliek. Az egész busz megtelt vihogással, és nyilván a közvetlen
közelemben telepedtek le. A menyasszonyon egy jelzésértékű fátyol, a kísérőin
rózsaszín kitűző, és amennyit kivettem a szavaikból, különböző próbatételek
teljesítése céljából járják a várost.
Elképesztően idegesítőek voltak.
A menyasszony pirult, vihogott, a társai még jobban
vihogtak, és az egész bandáról sütött, hogy nem egészen tudják, mi a fenének
csinálják ezt az egész cirkuszt, de nagyon igyekeznek valahogy élvezni.
Itt szeretném leszögezni, hogy ha egyszer én kerülök
sorra, én nem ilyen leánybúcsút szeretnék.
Rám senki ne aggasson idétlen fátylakat, ne szólíttasson
le velem idegeneket, ne csináltasson idióta feladatokat az egész városban, nem
kérek se plüss varázspálcát, se „elkelt” vagy „game over” feliratú pólót, se
kibaszott rózsaszínt, se zajt és vihogást és kínos helyzeteket.
Nehezen értem meg, hogy a jó barátnők miért gondolják,
hogy egy lánybúcsúnak ilyennek kell
lennie, mint egy szalagavatónak, vagy érettséginek, amelynek megvan a maga
forgatókönyve, és túl kell rajta esni.
Ha mindenképpen be kell öltözni, adjatok rám mellkidobós
gót fűzőt, mint gimnazista koromban. Az emlékeztetne a gondtalan „lányságomra”.
Hozzátok vissza nekem a metálos időket, hallgattassatok tarjás Nightwisht és
korai Sonata Arcticát, nézegessünk Alhana táboros képeket, itassatok velem
Tűzmadár bort, mint anno a 415-ben annyiszor, meg VBK-t, mintha csak
Égervölgyben lennénk.
Keressünk fel egy Mister sörözőt, meg a Kálvin téri
levesbárt, kérjétek meg, hogy hegedüljek Haramia számokat, torpedózzatok meg a
hűtő tartalmával, táncoljunk az ablakban, és emlékeztessetek arra, hogy 2005
óta (kb. akkortól számítom a klasszikus értelemben vett gyerekkor végét) mennyi
csodálatos élményben volt részem, részünk, hogy nem éltem hiába, és szerencsés
vagyok, hogy ilyen hosszú és tüneményes lánykor adatott meg nekem – és most
véget ért.
És ne mutogassatok nekem férfiakat, mert már láttam
eleget, és ne gyászoljátok, hogy „vége a bulinak”, mert hulla jó buli lesz itt
még, csak nem párt keresek közben. Lehetőleg zárjuk ki az összes pasit, de ha nem,
akkor inkább annak örüljünk, hogy sikerült valahogy „révbe érnem”, pedig aztán
nem volt egy egyszerű menet, bőven sokszor voltam lehetetlen nyomoronc, de
valahogy megcsináltuk. És most jön a feleség project, de a felnőttséghez épp
elég legendás emlékem van, amire bármikor visszaemlékezhetek, és eltörölheti
bennem a felmerülő hiányérzetet.
Nem kellenek ide idegenek, mi pont elég vagyunk, és a
tudat, hogy itt leszünk egymásnak üvöltő gyerekek és gazdasági válság és
lustuló férfiak és májfoltos kezek idején is.
Nekem ez búcsúztatná szépen a leányságot.
(Ja, meg persze el kell szívnom egy cigit.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése