Megérkeznek és hoznak (majdnem) elég innivalót cserébe azért, amit főzök nekik, elmosogatnak, ha kérem, és betartják a házi szabályokat, de nincs semmi szertartásosság, végighallgatjuk egymást, és rengeteget nevetünk, és ugyanúgy koccintunk, és mindenkinek van egy-egy hasonló sztorija, és szinte túllicitáljuk egymást a képtelen történetekben, és az ablakomból tüncögnek a kilátásra meg egymásra, és mindenki szép és mindenki jóarc, és semmit nem kell magyarázni és senkit sem kell felkarolni, és elképzelhetetlenül boldoggá tesz, hogy ezekben az emberekben valamelyest az a közös, hogy az én barátnőim (és egymást is részben így találták meg).
Zseniális volt.
Idővel elkezdi az ember értékelni azokat az embereket, akiket megismert, és akik hosszú távon az életében maradtak. Fiatalabb korban még lehet haverkodni mindenkivel és kevésbé fontos emberekkel is fenntartani a kapcsolatot, mert ráérsz és mert a világ izgis, de idővel lekopnak azok, akik nem tisztelnek, nem tudnak azonosulni az elveiddel, vagy túl unalmasak.
Akik pedig megmaradnak, azok minden évben egyre értékesebbnek tűnnek.
És tök jó rájönni, hogy szívgörcs nélkül lehet őket összeereszteni. :)
Így kell szerencsésnek érezni magam, hogy ezek az idióták mind az életemben vannak. :)
<3
VálaszTörlés