Nem egészen tudom megmagyarázni, mi ez a fura vonzalmam a country zene iránt
De mióta 15 éves koromban megtanultam néhány country akkordot gitáron, mindig visszajön. Még a gót korszakomban is így volt.
Nekem, értitek, aki mindig is városi volt, értelmiségi(szerű), tényleg ízig-vérig európai, feminista, és északi népekkel foglalkozik whatsoever,
tehát nekem visszatérő álmom újjászületni a Deep South délen, Georgiában, Alabamában vagy Arkansasben, egy farmon vagy kisvárosban lakni, pick up truckot vezetni és keresztüllovagolni a földeken, és érezni, hogy minden country dal rólam szól. Pedig a józan ésszel mérve mi sem állna távolabb tőlem.
De mégis, mióta voltam egy county fair-en NY állam egy nagyon rurális szegletében, láttam, milyen könnyedén pattannak fel a terepjáróra az emberek, és milyen keresetlen egyértelműséggel mérik össze a saját tenyésztésű teheneiket, és játsszák a "bucsús" játékokat, és táncolnak az esti koncertre, valahogy folyamatosan visszavágyok abba a szabadságba és vagányságba, amit az ő közelükben éreztem (még akkor is, ha közben nagyon európainak és nagyon bölcsésznek éreztem magam, és nem feltétlenül akarnám feladni a bicajomat és a doktoranduszi szobát hajnali kecskefejésért és sárba ragadt Chevy truckokért. De egy kicsit mégis).
Próbáltam megkeresni a gyökereit ennek a vonzalomnak, de nem sikerült sehogy sem, úgyhogy kénytelen vagyok beletörődni, hogy előző életemben valószínűleg egy dél-karolinai ültetvényes lánya voltam, vagy ilyesmi.
Tehát ma végighallgattam egy country playlistet (a maga hímsoviniszta szövegeivel és bosszantóan modellalkatú bigéivel a klipekben), elmentem orosz beszélgetős délutánra, majd a Food Truck Show-n kifogtam zárás előtt a texasi barbecue árust, aki mikor meglátott, összeállított nekem egy indokolatlan fullextrás burgert a maradékokból (utánam mindenki azért csápolt, hogy ő is olyat kér), most pedig bebújok az ágyba és Elfújta a szél-t nézek.
És röhögök magamon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése