Annyira IFUSCO van. Erre akkor jöttem rá, amikor a nagy
csapat ember előtt álltam, mindenki már leült, csak én álltam, mint egy idióta
(késve jöttem ugyanis), a „kiről tudom, hogy kedvelem” „kit akarok megismerni”,
és a „kivel tudok közös nyelvet beszélni” háromismeretlenes egyenlet mentén
máricskélve a terepet, azaz a társaságot. Milyen tipikus, hogy ez a hatodik
IFUSCO-m, és még mindig képes vagyok szociálisan alulfejlettnek érezni magam.
Imádom a bécsi kampuszt. Imádom az árnyas fákat, az
éttermeket, a jászótereket, a Billát, a futó embereket, a sramlizenés osztrák
hangulatot. A bécsi egyetem nem is lepukkant és nem is felvágós.
Emberek között akarok lenni, de ha ránézek az emberekre, elriadok
tőlük.
Énekelni akarok a finnekkel, miközben hegeülök Imarral,
hegedülni akarok Imarral, amikor mások előadásait hallgatom, mások előadásait
akarom hallgatni, amikor a regisztráció után rég látott ismerősökkel egymás
nyakába borulunk majd tétován krumplialakzatban ebédelni megyünk, ismerősök
nyakába akarok borulni, amikor a reggeli kávét és croissant-ot fogyasztom az
újhullámos kávézóban, reggeli kávéra és croissant-ra vágyom, amikor felkelek és
Liljával elindulok a konferenciára, de közben ki nem hagynám a felkelési
rituálét és a Liljával caplatást a sárgás-szürkés bécsi épületek között. De
közben otthon is akarok lenni Csabával.
Naoki adott egy doboz bonbont, amiért segítettem a
kalmük-magyar munkafüzetének az elkészítésében. Kolja Anisimov lelkesen a
nyakamba borult, és váltottunk pár szót permjákul, Pasha bocsánatot kért a
tavaly nyári anomáliákért (cuki volt amúgy), Anna Mishina, az a
tündérkisasszony pedig megajéndékozott a CD-jével. Jeremy kijavított egy
helyesírási hibát a diasorom nyitóképében, ollé, jól kezdődik.
Az egyetlen bánatom, hogy lemaradtam Merit előadásáról, így
ő is az enyémről, így sokan mások is, akiknek választaniuk kellett kettőnk
közt. De büszke voltam. Arra is, hogy egy olyan bonyolult témát, mint a
hakniprojekt, sikerült emészthető mértékben és vontatottabb részek nélkül
átadnom a közönségnek - és hát persze magára a haknira. Egy komi lány kért
velem egy szelfit, és közölte, hogy mi vagyunk a személyes hősei. Imádom a FU
világot.
Egy feladat letudva. Már csak moderálni kell, hegedülni,
énekelni, táncolni és egy másfél órás workshopot tartani.
És visszamenni szocializálódni, hátha éneklünk még egy
kicsit a finnekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése