Hosszú ülések, narancslé, kávé, bubisvíz. Valószínűleg senki nem hiszi el nekem, hogy élvezem ezeket a tanácskozásokat. Nem vagyok biztos benne, hogy sok hasznomat veszik, de csak hallgatni is jó őket. Ezen az egyetemen vannak a világ legkényelmesebb irodaszékei.
Másfél nap alatt már sok mindenhez hozzá lehet szokni, a szürke ruhás szőke svédekhez is, az utcafronthoz is, ami a folyó egyik oldalán faházakból, másik oldalán pöffeszkedő klasszicista kőházakból áll. Próbálom a tiszta, hideg levegőtől Finnországban érezni magam (de valahogy nem teljesen az az illata, mint ott), és élvezni a rendet és nyugalmat. J. Saarikivi ebédre menet kicsit mesélt a svéd társadalomról, és ez segített perspektívába helyezni a dolgokat, megérteni, mi történik (vagy nem történik) itt. Saarikivi társasága egyébként is üdítő, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel belőle hatalmas tudás.
Társaságban lenni sokkal jobb, főleg ilyenben. Egyrészt az emberek okosak, másrészt sokkal tapasztaltabbak, mint én, harmadrészt uralisták, és lehet belsős poénokat meg anekdotákat mesélni, meg a hasonló problémákat megbeszélni. Szinte nevetnem kellett, mikor azt láttam, hogy ezek az évtizedes tapasztalattal rendelkező nyelvészlegendák pont olyan nehezen tudják elmagyarázni a finnugrisztika világát a külsős szakértőknek, mint amennyire mi nehezen magyarázzuk a családnak, haveroknak azt, hogy miafenét tanulunk.
És mellesleg ugyanolyan beteg humoruk van.
A hostelemben ott maradtam, de nagy műgonddal távolt maradtam olyan sokáig minden este, ameddig csak tudtam, és minden reggel csendben, korán távoztam. A nindzsaüzemmód bevált, a szomáliaival csak egyszer futottam újra össze, de nem hagytam szóhoz jutni. Foglalkozzon mással, ne velem.
A recepcióslány, ahogy ZM mondta is, gyakorlatilag megoldhatatlannak tartotta azt a problémát, hogy egy osztályterembe bemenve megnézzem, hogy otthagytam-e a powerbankemet. Mindent megtett, hogy lerázzon, majd nagy sopánkodások és double checkingk közepette végül muszáj volt odaadnia a terem kulcsát, amelyben persze, a double checking ellenére, igenis óra folyt, de mindegy, láttam, hogy a powerbank nincs a dugóban, franc, anno nászjándékba kaptuk. Visszavittem a kulcsot és hazaindultam.
Uppsalából 10 óra hazajutni Budapestre (vonat-busz-repülő-busz-metró), a különböző városok és helyszínek lefárasztják az ember agyát.
Hivatalosan is végeztem Svédországgal. Végeztem a mintaszerű városokkal, a hóban-fagyban kilógó bokájú szöszke svéd lányokkal, a fenszi ál-angol, ál-belga, ál-ír kocsmákkal, amelyekben számunkra felfoghatatlan gazdagságban élő férfiak-nők költik a pénzüket és idejüket, gurmé módon ízlelgetve az egyáltalán nem lenyűgöző söröket. Tulajdonképpen ezek csak eljátsszák, hogy baromi kifinomultak. Végeztem az utcákon duzzadó egóval masírozó hangos bevándorló férfiakkal, ide-oda járó szemű fejkendős nőkkel, a svédek és nem-svédek közti tátongó szakadékkal, miközben a szocialista egyenlőséget hirdetik. Itt vagy svéd vagy és életedet azzal töltöd, hogy a többi svéd számára bizonygatod tökéletességedet, vagy bevándorló vagy, és ebben az esetben a néped szubkultúrája és a svédországi lagom-rendszer közötti identitásválságban próbálod jól érezni magad. És mindkettő fajta épp eléggé baromi idegesítő. Ahogy fárasztó a polkorrektség, és e két réteg közti kulturális különbségek dacos nem-észrevétele. Mert a svédek igenis jó fejek minden kisebbséggel, kivéve a saját őslakosaikkal, de hát azokkal úgysem foglalkozik senki, hülye bugris számik, csak az útban vannak.
Sosem gondoltam, hogy hiányozni fognak az extra férfiasan dizájnolt finn sörösdobozok és a gigantikus makkarák, melyeket szakállas és kockás inges marcona finn pasasokkal reklámoznak, de lám, Svédországból nekem nagyon hiányzik a proliság.
A lagomot megtarthatják maguknak, én a sisura szavazok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése