Egyre fogyó energiával ballagok végig a napokon és szedegetem össze az ígéreteim és elhatározásaim darabkáit, hátha meghálálják magukat egyszer a távoli jövőben. A befejezetlenség körülvesz, már a legalapvetőbb dolgokban is (pl. vagy három napja akarok hajat mosni), és a szétaprózódó figyelmemben kezdem elveszteni önmagamat. De ha nem haladok, nincs kiút, így rezignáltan folytatom a sprintet magam után, mert kell. De tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e bajom vagy nincs, amíg nem jut idő a reflexióra, amíg nem tudom lehámozni a "kötelességeket" az "igényekről".
Nem szeretek zombi lenni. Nem illik a stílusomhoz, ahogy az elmagányosodás sem. De tulajdonképpen nem aggódok, mert tudom, miért van... tehát nem "elromlott" valami bennem, hanem most ennek van ideje.
Mégis, már egy jó ideje ma először éreztem magam embernek, amikor L. tanárnő azt írta, tetszik neki az elküldött fél szakdolgozatom. Az első eredmény, az első jólcsináltam hosszú idő után. Az első sebzés a förtelmes szörnyetegen, melyet le kell gyűrnöm. De mégis mi mást csináltam volna jól, ha minden még csak függőben van.
Szóval minden így van jól... csak Jóuram, adj erőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése