Dédimamám 90. szülinapja epikségek epiksége volt. Összesen 32-en zsúfoltuk be magunkat hozzájuk, kicsit olyan volt, mint egy díszszemle: megmutogattuk egymásnak, mire jutottunk eddig az életben. Többen is odajöttek hozzám, hogy na mi van velem, végzek-e lassan meg minden... én pedig like a sir, olyan okossággal meséltem a szakdolgozatomról, mintha komolyan pontosan tudnám, hová tartok és milyen módszerekkel. Nem mintha totál ki lennék csúszva az időből, és agyára mennék a konzulensemnek és képtelen lennék egy szerencsétlen szakirodalmat tisztességesen végigolvasni - pedig ez az igazság.
És persze lekéstem a vonatot, mert nem tudtam, hogy hamarabb indul. Budapesten való tartózkodásom során elég sokat javult a szétszórtságom, tehát már általában sikerül elintézni a dolgokat, de ha egyszer nem sikerül, azt az egész családnak látnia kell. Világos. Eléggé rosszul esett a dolog. Ahogy az a tény is, hogy a holnap reggeli vonat is hamarabb indul, fél 5-kor már rajta leszek, azért, hogy negyed órám legyen átnyargalni Budapesten a stilisztika zh-ra, amire hátizé, nem sokat tanultam.
Elegem van az egyetemből.
Az akut hiányzáslöketet, ami megkörnyékezett, diszkréten figyelmen kívül hagyom.
Kellek én még az embereknek, nem igaz, hogy nem kárpótol a gondviselés... csak hogyan, mivel. Bár most igazán nem nagyok az igényeim. Talán Pesten jobban fognak menni a dolgok?
Ilyet akarok, ilyet, végre már:
Teljesen elvarázsolt most ez a dal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése