I'm searching the missing part of my heart

Itthon vagyok és nagyon kellemes.

Tegnapelőtt volt osztálytársaimat láttam itt vendégül, bár enyhén fáradt voltam aznap (ejj azok a szlovák tömények...), de egészen felpörgetett, hogy újra vendégláthatok otthon. És nagyon kellemesen sikerült, jó volt újra látni az "arcokat", és menőnek érezni magam, azt figyelve, ők is mennyire élvezik a kinti sütést (és eredményét), a kinks-t fehérborföccsel, a trambulint, a hangulatot - és ezúttal még nekem is ízlett a vízipipa. :P

Tegnap Evikével találkoztam, mely szintén ritka alkalom, pedig. Pedig olyan jó volt. Persze újra előkerült a nosztalgia, a régi BS-es idők... az én életemnek is az egyik legjobb időszaka volt (ha nem A legjobb - bár ezt ki mondja meg, azóta is volt pár boldogságos időszakom, a mostanit is élvezem... nagyjából), de igazán érdekes volt belegondolni, mennyire szétfejlődött mindenki, mennyire mély nyomot hagyott bennük ez a társaság és mivel pótolták, vagy próbálják pótolni. Most belegondolva, hogy kik tartoztak bele, el sem bírom képzelni, hogyan voltunk mi ott olyan jók. De hát mégis.

Találkoztunk Dorkával is, és miután sokadszorra is megállapítottam, hogy nadrág tekintetében egy szabászati zsákutca vagyok, felmentünk hozzá teázni - fene tudja, miért, nagyon jól elvihogtunk, pedig Dorkát sem láttam már vagy két éve.

Holnap kimegyek rockmaratonra Eluveitie-re... szeretek rockmaraton idején Pécsett lenni, még ha nem is látogatok ki, valahogy más a hangulata a városnak.

Ez az egész pár nap olyan, mintha kissé időutazás lenne. Volt osztálytársak, volt zenésztársak, a jó öreg rockmaraton, a fekete ruhás rockerség, amit anno annyira élveztem. E, vén vagyok. Azazhogy nem vagyok vén, csak haladt az életem, épp eléggé elememben érzem magam most is, mégis fura egy kicsit leporolni a régi benyomásokat.

Ami azt illeti, imádom azt a tulajdonságomat, hogy nem dagonyázok sokat a múltban, nem szokásom a megbánás (kegyetlenül hangzik, de sokkal jobb tisztában lenni magammal és elfogadni az indítékaimat, esetleg mérlegelni, hogy akarok-e még ilyet, mint megrettenni és megundorodni magamtól, aláásva az önbecsülésemet - persze azért így is van pár dolog, amit bánok), és nem élem meg katasztrófának azt, hogy halad az idő. Élek én épp eléggé.

Igen, azt mondom annak, aki kérdezi, hogy hogy vagyok, hogy remekül, tényleg, frankón. És ezt tök őszintén. (ami a Mátés dolgokat illeti, asszem lassan végképp elmondhatom magamról, hogy nemfájnemzavarsőtkirály) És irigyelnek.

De.

A falba verem a fejem. Utálom, hogy belekeveredtem ebbe, utálom, amit csinálok, utálom a többi szereplőt, és sikítva szaladnék kifele belőle, ha nem lennék egy álszent gyenge kis liba. De ennek is megvolt/van a pozitív szerepe az életemben, és visong bennem a fiatalvagyokésmegtehetem meg a miafrancotképzelekmagamról.

Még ha valóban ha-harc-hát-legyen-harc lenne. Még ha ha valóban szerelmes hévből csinálnám. De még az sem.

Pedig mennyire nem akartam! Mennyire eszem ágában sem lett volna! Csak benne ragadtam, folyamatosan változó okokból, és most már nem csak mások tartanak itt, hanem én is magamat, magamtól. De minek?

Valaki lőjön le.

(nem mintha nem hinnék a szerelemben, de azért most úgy eléggé Dido vagyok.)