Mostanában elég gyakran veszem elő a Nirvana Unplugged in New York CD-jét. Tisztán emlékszem rá, kicsi koromban mennyire utáltam, ha apa ezt rakta be a kocsijába hallgatni. Végtelenül unalmasnak tartottam, hogy egy pasi minimális mennyiségű hangszerrel és ötlettel énekelget-gitározgat tök egyforma dalokat, ráadásul olyan hangon, mintha halálosan unná az egészet és menne inkább a francba, mint hogy itt danolásszon ennek a rakás embernek, akik még legnagyobb bosszúságára halálra élvezik ezt a primitívséget. Apám persze halálra vigyorogta magát ezen a véleményen, és többször is elismételtette velem társaságban, hogy a többiek is nevessenek a rajongók tüncögős-felsőbbrendű élvezetével, ha egy laikust hallgatnak rajongásuk tárgyáról.
Most viszont már vagyok olyan öreg, hogy élvezzem a Nirvana zseniális egyszerűségének a hangulatát, ma reggel is ezt raktuk be takarítózenének.
Apámat érdemes ismerni, akárhányszor bulit csaptam itt, minden vendégem el volt ájulva tőle, és valóban van egy olyan hatása, hogy minden menőbb lesz, ha ő asszisztál hozzá. Gyűlölök takarítani, de mikor benyomta a Nirvanát, felhangosította koncert-hangerőre és nagy lendülettel felkapott egy rongyot, valahogy hirtelen más vágyam nem is lett, mint kiporszívózni a szobát. Félúton befeleztünk egy sört, pillanatok alatt végigszánkáztunk az egyébként nyomasztóan hatalmas lakáson. A Nirvana befejeztével (az utolsó számként felcsendülő Where Did You Sleep Last Night azért igen epic arckifejezést csalt az arcomra) Lynyrd Skynyrd, Gentle Giant, majd Mike Oldfield következett. Ekkor már a konyhában hegesztettük az ebédet, a hűtő tartalma alapján carbonarát rittyentettünk, megvitatva eme étel főzésének útját-módját (apa oldalán szólt a tekintély, a tapasztalat és a vele született érzék a főzéshez, az én oldalamon a rugalmasság és nyitottság különböző módszerek iránt és a képesség, hogy enyhítsem apám vaskalaposságát) - tudni kell rólam, hogy imádok főzésről beszélni, de anyám közölte, hogy csak a libák képesek sokat beszélni a főzésről, így nem is volt kapható rá, nem is szerette látni, ha valakivel belemerülök ebbe, na most bezzeg apával! =) Én közben észre sem vettem, hogy meghámoztam és összevágtam egy tonna barackot, de mire végeztem vele, apám teljes terítékkel és egy-egy pohár rosé borral várt az asztalnál.
Közös tulajdonságunk, hogy képtelenek vagyunk valamit átlagos szinten teljesíteni - ha nem érdekel minket, épp hogy odavetjük, de ha rááll az agyunk valamire, a tökéletesnél is egy picit jobbat alkotunk. Mások kényeztetése pedig mindkettőnknek nagy szenvedélye, és most is haláli elégedettséggel élveztük a tiszta lakásban munkánk tésztáját, és elmerültünk abban az érzésben, hogy bizony, mi nagyon menők vagyunk.
Imádok apámmal kettesben lenni itthon. ^^
A ma hallgatottak közül ez a dal is gyerekkori élmény volt, mindig halálra röhögtem magam azon, hogy a refrén elejét mindig úgy értettem, hogy "hol van a kacsamama?" =)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése