Már megint ezek a bordó falak. Fehér ajtók és rózsaszín orvosi egyenruhák. Papucsok és névtáblák. Papírok, fiolák, matricák.
Egy szúrás. Engedelmesen folyik a vérem a kémcsőbe. Étlen-szomjan kicsit kába vagyok, főleg mert jó sok kémcsőt kell megtölteni. Kint majd vár a matcha és a melegszenyó a kávézóban.
Kb. másfél hónapja éldegélek a tudattal, hogy megint ketten vagyunk. A prücsök eleinte nem is látszott az ultrahangon, olyan pici volt. Aztán meglett. Pju-pju-pju, szívhang. A rosszullétek lassan alábbhagytak, ahogy a kajához való drámai hozzáállásom is. Kezdem újra embernek érezni magam.
Két hét az első trimeszter végi nagy ultrahangig. Tulajdonképpen semmi kedvem hozzá. Cseppet sem vágyom rá, hogy megint toszogassák-méricskéljék szegény gyereket: tarkóredők, szívkamrák, érthetetlen betűk és számok kombinációja, amiből kijön egy éljen vagy haljon ítélet. Nem tehet róla. Ő csak egy gyerek.
Nekem teljesen jó ő így, ahogy van. Itt van velem, időnként benyilall, egyébként nincs más dolga, mint kiszorítani engem a nadrágjaimból. Együtt járunk munkába, zenélünk, tanítunk, bicajozunk, macskát pásztorolunk.
A klinikáról kijőve napsütés és madárcsicsergés fogadott. Tavaly soha nem volt ilyen jó idő a terhességem alatt. A buszról leszálló embercsoport épp olyan vidáman szívta be a kincset érő tavaszi napfényt, mint én. Felpattantam a bicajra.
Jó nekem ez a pillanatnyi béke, köszönöm szépen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése