első impressziók Svájcban

A Lindenhof parkjában ücsörgök sajgó lábakkal, és az elém táruló Zürich épületeit vizsgálom, ahogy felkúsznak a környező dombokra. A sötétszürke beton fölött, a pasztellszínű, keskeny házak aljában arany színekkel villognak a boltkirakatok. (Ahogy öregszem, úgy van egyre nagyobb csömöröm a világmárkáktól és a villogó, aranyló boltfeliratoktól.)

A házak közül felemelkedett egy mentőhelikopter. Valaki bajban van a hegyekben. Mellettem két kamaszlány az MBTI-típusokról beszélget svitzedütschül. Csaba arra figyelmeztetett, hogy ne vegyem zokon, ha úgy tűnik, a svájciak le akarnak csulázni. Nem akarnak, csak imádják a glottális réshangokat, egyem a szívüket.

Miután ma abszolút nem tudtam értelmezni a várost, egy kapusvetődéssel a Nemzeti Múzeum ajtajai mögé vágtam magam, hátha kicsit jobban megértem ezt a helyet. Egyáltalán miért van ez az ország? Miért viselkedik úgy, ahogy? Milyen jogon teheti meg, hogy így viselkedjen, és egyáltalán, milyenek a svájciak?

Az első dolog, ami szembejött velem, Kálvin János kézzel írt és szignózott levele 1554-ből. Azt hittem, dobok egy hátast. Öcsém, ez az ember alapította a vallásomat. A mellékelt magyarázatok meggyőzően vezették le, hogyan következett Kálvin tanaiból egyenesen a kapitalizmus és az amerikai állam működésének több alapelve.

De jött Rousseau, jött a Vöröskereszt alapítója... összességében a múzeum valami olyasmit akart kihozni a Svájcban megfordult nagy gondolkodók bemutatásából, hogy születhet nemzet annak az alapján is, hogy egy bizonyos embertömeg hasonlóképp gondolkozik a világról (és máshogy, mint a világ többi része).

Szép gondolat, de nem igaz. A válasz a bankok. És a hegyek, amelyek közt biztonságban lakhattak a bankok. És ezt a múzeum a kiállítás végére egyre kevésbé próbálta titkolni.

Így lett Svájc egy négynyelvű, völgyről-völgyre változó, falusi idillel marketingelt és elitista vadkapitalizmussal működtetett konföderáció. Így lett a vallásszabadság fellegvára, míg a nők csak 1990-ben kaptak általános választójogot, ugyanis a demokrácia értelmében ezt az ügyet is meg kellett szavazni, a szavazóképes férfiaknak, ugye. Így mesélte anya még 2000 környékén nekem, hogy Svájc egyáltalán nem befogadó ország, a nemzeti múzeum kiállításában azonban Refugees Welcome-pólókat árulnak. Svájc megengedheti magénak, hogy konzervatív legyen és sznob, közben pedig a progresszió és a liberalizmus mázával is nyakon öntse magát. Mert gazdag és gyönyörű, azért.

Zürich fura. Szép, de fura. Meglátjuk, milyen lesz a többi hely.