Az agyam egy különösen kegyetlen játékot játszik velem, éppen elalvás előtt tolulnak az agyamba azok a gondolatok, hogy mi és miért ment rosszul az egyetemi óratartás alatt.
Muszáj ilyenkor kikapcsolnom őket, mert különben elvisz a szégyenérzet, és lőttek az alvásnak, és hát persze minden egyes percét ki lehetne elemezni annak, hogy mit bénáztam én össze tanítás címszó alatt.
Alapvetően nem gondolom, hogy annyira borzasztóan sikerült volna, de ha elkezdem mikroelemezni, jaj, akkor nagyon.
"Jaj, magasra helyezted a mércét", sajnálkoztak a családomban, mikor hazajöttem, és mindenkinek meggyőződése, hogy amúgy meg jól ment. Pedig nem ment jól. Félreértettem egy kicsit a felkészültségüket, rendszeresen lefagytam, remegett a hangom, össze-vissza nyökögtem, és a mondataim nem oda futottak ki, ahova szántam őket. És rohadtul nem éreztem magam egyetemi színvonalúnak. S. tanárnőn is láttam, hogy egy perc bizodalma sincs bennem. És nem igaz, hogy "elsősök, biztos nem érzékelték" a szenvedésemet, mert meggyőződésem, hogy nagyon is érzékelték.
Az óratartás utáni vagy négyórás félálomban volt bőven időm feloldódni zsibbadásban és a szégyenkezésben. Igen, klasszik, ez vagyok én, nagy a pofám mint az ólajtó, aztán ha egy olyan egyszerű de fontos dolgot kell csinálni, mint egy óra megtartása, akkor akkorát hasalok, mint ide Piripócs.
Ma pontban 13:00-kor beindítottam apa autóját, elemeltem a lában a kuplungról és azzal a lendülettel le is fulladtam. A családom mögöttem kellemetlenül meglepett fejjel várta a folytatást. (Persze korábban jól eldicsekedtem vele, hogy milyen jól megy a tanulóvezetés, ofkorsz.) Majd mikor végre sikerült mozgásba hozni a járművet, indokolatlan rallisebességgel kirongyoltam a fák közül, csak azért, hogy 50 méter után egy fékezés során megint lefulladjak, elálljam a nagybátyám útját, és tovább veszélyeztessem környezetem testi épségét. Az utca végén átadtam a kormányt apának és összezavarodva, rosszkedvűen lehuppantam az anyósülésre. Baszki, egész eddig azt hittem, be tudok indítani egy tetves autót és végig tudok menni egy egyenes utcán vele, hát nem.
Hát igen, mindenki így kezd - foglalta össze a tanulságot Vali az ebédasztalnál (hozzájuk igyekeztünk egyébként, amikor én ezt a sofőrösdis mutatványt előadtam). És bár messze nem ugyanaz órát tartani, mint autót vezetni, és óbasszus mennyit kell még fejlődnöm, valahogy az érzés ugyanaz volt utána.
Annak a tervezgetése, hogy hogyan fogom legközelebb jobban csinálni.
Valamikor.
Egyszer majd csak megnövök én is, és akkor ezek is menni fognak.
De most azért egy kicsit megzuhantam. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése