"...and ain't nobody wanna see you down in the dumps
'cause you're livin' your dream, man, this shit should be fun"
Én, a rossz időpontokban elutazás istennője, éppen Anyádon
fekszem és írom e sorokat, a City Beer söre helyett Celebrom házipálinkájától
elfelhősült aggyal.
Tegnap volt a tanévnyitó tanszéki értekezlet, minoros
tájékoztató, óramegbeszélés, TDK gyűlés. Koncentrálhatnék a diszfunkciókra és
az elkeserítő tünetekre. De ehelyett az jut eszembe inkább, hogy jöttek gólyák
a minoros tájékoztatóra, és még mindig a Nightwish miatt akarnak finnül tanulni.
Meg hogy milyen jó volt Tücsivel ott bolondozni velük és megkínálni őket a
nászajándékba kapott finn csokival. Meg Havas tanár úr szóbája és az OTKA szerdai szuper ígéretes és inspiráló és komoly alakulóülése. Shit just got
real, egy kutatócsoport tagja lettem! Aztán meg a TDK délután, a többiek, akikről
tudom, hogy egyenként mennyire nagyszerűek és mennyire tisztelem őket, és
kötetlenül lehetett a világmegváltó terveinkről beszélni, és nem volt „hülye”
ötlet, és nem volt lehurrogás, és tudom, hogy csak azért van esély ezeket a
terveinket megvalósítani, mert itt vagyunk együtt és segítünk egymásnak. És
utána a hosszú lelkizős sörözés Lillával és Gergővel, mintha a gyerekszobámba
vonultam volna vissza a kedvenc kis játszótársaimmal.
Annak idején az a romantikus kép élt bennem életem
szerelméről, hogy az majd mindig mozgásban tart, mindig érzelmileg felkavar, és
inspirál, és egy kicsit rejtélyes, és a legnagyobb szélsőségeket hozza ki
belőlem, de meglesz köztünk az „összetartozunk” érzés, és rengeteg
lélegzetelállító emlékkel lát el, amire majd sok-sok év után is úgy emlékszem,
hogy na igen, akkor aztán igazén éreztem, hogy élek.
A házasságom hála Istennek nem ilyen, de ahogy a FU tanszék
engem folyamatosan inspirál és fejleszt és tükröt tart önmagam elé… az pont ez
az érzés, ezek a pillangók a gyomromban.
Ő az én életem vonzó, karizmatikus, bipoláris depressziós,
és kicsit bántalmazó szerelme.
Rettenetes válságban kezdtem neki ennek a tanévkezdésnek, és
ahhoz képest lelkesebben távoztam, mint valaha.
És Ed Sheeran tökéletesen leírja, hogy mit érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése