Feljöttem a metrókijáróból, megindultam a II. János Pál pápa úton a Złote Tarasy bevásárlóközpont különleges hullámzó üvegkupolája alá. Autómentes nap van Varsóban, ingyenes a tömegközlekedés. (Autóból nincs kevesebb.)
Lengyelország ugyanolyan kellemes és kényelmes, mint januárban volt, amikor a céges kollégáimmal jöttünk ide újévi bulira. Az idő kicsit komor, gyakran esik az eső, és szürkék az épületek, de a belváros díszletei mégis feldobják a hangulatunkat, ahányszor csak az egyetemre megyünk ifuszkózni.
Hogy én mennyire imádom az IFUSCO-t. És persze, az ideit nem lehet összehasonlítani egy több mint száz emberes "nagy" összfinnugor IFUSCO-val, amin ott vannak a "nagy öregek", meg egy csomóan Oroszországból, és állandóan karjalaiul ordítozunk az utcán, meg moldvai néptáncra fakadunk, és alig beszélünk angolul, mert mindenki tud legalább három mini finnugor nyelven. Najó, kicsit túlzok. De értitek.
Ez az IFUSCO inkább a finn nyári nyelvkurzusok alumnusainak összgyűlése volt, és ürügy arra, hogy újra lássák egymás arcát. Hála Istennek, a finn nyelvkurzusok alumnusai is rendkívül jó fejek. Lilja folyton produkálta a hangulatot, és olyan arccal szaladgált, mint akinek 5 napon keresztül folyton szülinapja van. Én is. Mert rohadtul imádom az IFUSCO-t. Ilyenkor egy cseppet sem kell visszafognom a finnugoros vadulást (amit egyébként visszafogok), és egész nyugodtan lehetek elképesztően hülye. Általában jól áll.
Valamikor az első napok egyikén mondtam Daninak (akit már megint iszonyatosan megszerettem), hogy tulajdonképpen ez az ideális létformám. Utazás, mászkálás, jó fej emberekkel való találkozás, érdekes előadások hallgatása, érdekes előadás tartása, este sör és dalok. Így kell élni, kéremszépen.
Most már egy kicsit elfáradtam. Sok volt a sör és sok volt a nyelv. Túl sok volt a poénkodás és az önértékelési válság két poén között. Az előadásomat bárcsak meg se tartottam volna, néhány dolgot bárcsak ki se mondtam volna, meg eleve, mit kell nekem itt pattogni, de aztán meg jönnek a pozitív visszajelzések, meg egy ének, meg egy érdekes téma, és akkor megint jó, és megint elönt a rózsaszín köd. Szórendi tipológiát magyarázni az éjszaka közepén a Varsó utcáin.
Nem tudom, mit csináltam itt, és az jó volt-e az embereknek.
Úgy érzem magam, mint Shizuku a Könyvek Hercege végén, amikor befejezte a könyvét és összeomlik és elsírja magát, mert megtalálta élete hivatását, de még nem elég jó benne.
Köszönöm varsói finnugristák, hogy néhány órára most is a hetedik mennyországban érezhettem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése