elképzelem, a napfény rám ragyog

Azt a haddnemondjammilyen mocsok kurva életbe. Már elnézést az alpáriságért. Ha ez megnyugtat, sokkal kevésbé fájdalmas, mint amiről írni szándékozom.

Ha egyszer majd megnövök nagyra és bölcsre, akkor megmondom magamnak, hogy csak akkor menjek lelkileg megterhelő helyekre, ha a lelkem eleve nincsen megterhelve. Mint pl. rockmaratonra, ugyebár. De még kicsi vagyok és hülye, és még néhányszor el kell szomorodnom jelentősebb mértékben ahhoz, hogy ezt megtanuljam. Mint most.

Felmerül a kérdés, mégis miért van megterhelve a lelkem. Nos, erre értelmes választ én sem tudok, mégis a lediplomázásom óta abszolút nem találom a helyemet. Nyilván nem egészséges az a mindent kitöltő stressz-élmény után az a teljes tétlenség, amibe egyik napról a másikba kerültem, megspékelve néhány sikertelen megünneplési kísérlettel (államvizsgám napján este, posztállamvizsga-parti, június végi ihb), pláne ezzel a hosszú perspektívátlansággal és az olyannyira elszórt programokkal, amelyek lehetetlenné teszik a munkakeresést (már ha lenne rá bátorságom, ugyebár). De így is, tulajdonképpen olyan nagy bajom nem kéne, hogy legyen, de sajnos az általános rossz kedélyből csak legközelebbi barátaim, anyám és Csaba tudnak néha kimozdítani, meg legutóbb Fanni. Talán fura is, hogy a legjobb élményt épp ő szerezte azzal, hogy legutóbbi találkozásunkkor rajta is meglátszott a növekvő bizonytalanságérzet (szeptembertől Dijon helyett Milánóban tanul tovább) és az átmeneti önbizalomhiány. Határtalanul jólesett, még akkor is, ha saját magunk szapulása volt a beszélgetésünk fő irányvonala. Persze nem az, hogy szar neki, hanem az, hogy valaki végre értette, mit mondok.

"Ha rám szakadna az ég, talán valamit sajnálnék

Gondtalanság nélkül mindjárt jobban ellennék."

Tudom, hogy a Zanzibárt nem szokás szeretni, de én szeretem, van néhány nagyon eltalált dala. A fenti idézet is ilyen. Nem sokan értik meg, miért rossz az, amikor rengeteg időm és pénzem van arra, amihez épp kedvem van, de rettentő nyomasztó tud ám lenni. Pláne ha az ember a rém kritikus apjával él együtt, és amikor felbuzdulna azon, hogy fejleszti a főzőtudományát és az jó lesz, akkor az apja lefikázza a főztjét, nem eszi meg és hagyja megrohadni. Pedig eskü finom volt, Csaba megerősítheti.

Nem akarok erre gondolni, de nem biztos, hogy a kiújuló alvászavaraimnak nincs közük ehhez. Nyitott szemmel hallucinálok, már ha ki tudom nyitni a szemem, valódi érzéseket (csiklandozást, fájdalmat) érzek de képtelen vagyok megmozdulni, erőteljes hangokat hallok a semmiből. Nóri biztos azt mondaná, hogy ez paraszomniás tünet és azt is meg tudná mondani, hogy mit jelent... mindenesetre ijesztő és zavar, hogy egyre gyakoribb.

Kicsit még mindig bizonytalan vagyok a rockmaratont illetően... az ilyen furcsán múltidézős élményekben az a fura, hogy amik történtek, erőteljesek, mégsincsenek hatással az életemre (olyan nagyon), így van, hogy legszívesebben becsomagolnám, dobozba tenném őket és elraknám a polcra, hogy meglegyenek de ne zavarjanak. Scary past befigyel, ahogy szintén Nóri mondaná.

Pedig egy kis időre majdnem úgy tűnt, hogy jó lesz. Minc és Nido a legjobb társaság voltak (még akkor is, ha kétszínűségem volt a belépő ahhoz, hogy Nido megkedveljen), és szerencsére a sok szerencsétlenség az elején is segített elfeledni azt, hogy tulajdonképpen én stresszben vagyok. De Máté így is a programban volt, bár a legjobbkor jött (egy nagyon nem jó hangú pasas próbált megfűzni, hogy karaokizzak vele, onnan rohantam el), akkor is borítékolható volt, hogy a) nem beszélgetek vele eleget és hiányérzetem lesz, b) beszélgetek vele eleget és szar lesz nekem tőle. Nos, néhány ismerős félig tudatos, de nagyon hatékony elzavarásával végül b) verzió valósult meg egy sok órás lelkizés keretében, ami nem tett jót a lelkemnek (vagy nem tudom), mindenesetre legalább kijózanodtam.

Igazán nehéz megemészteni, hogy nem tudom megemészteni Mátét. Meséltem már erről embereknek, mindenki a vállát vonogatta. Ez így marad, majd nyolcvanéves koromban talán elfelejtem. A beszélgetés mégis sok új gondolattal gazdagított.

Évekig kínzott a vágy, hogy csak én legyek neki - a szerelmétől mint egy szenvedélybeteg, úgy függtem. Talán tényleg ez a legjobb szó rá, mert ez a ragaszkodás már az elején sem volt konstruktív, azóta pedig csakis a legönzőbb érzések vezérlik. Könnyebb úgy, ha tudom, hogy szeret... de mióta ez nincs meg, akármilyen furcsa okokból is, úgy érzem, mintha kihúzták volna alólam a talajt, vissza akarom ezt az állapotot, ugyanakkor halálra rugdosom magam, hogy hogy akarhatok ilyet. Sosem voltunk egészséges pár, és valószínűleg ma sem lennénk. Bár ebben is történtek változások.

Tudniillik én sohasem tudtam megbocsátani Máténak azokat, amiket velem tett. Ez nyilván elég drámainak hangzik így, de hiába csavartam a dolgot, nem sikerült. Pedig szerettem volna. Azt viszont sosem gondoltam, hogy ezt ő valaha felismeri és bevallja. Hogy őszintén bocsánatot kér azért, amiért igazságtalan, elnyomó, túlérzékeny, és még mi minden más volt velem, és a frusztrációt, amit a múltja és főként a családja okozott, rajtam vezette le lelki terror formájában. Ez nagyon meghatott: soha, semmilyen mértékben nem vártam volna tőle, nem is tudtam elképzelni, hogy eljut idáig. Továbbra is fenntartom a család predesztináló erejéről tartott igencsak sarkos véleményemet, de az érdekes kérdéseket vet fel, hogy mennyire lehet megjavítani azt, amit egyszer már nagyon elrontottak. Nem voltam jelen ebben az időszakban Máté életében, de egyelőre úgy tűnik, hogy jelentősen. Azok a problémák szűntek meg, amik anno visszatartottak engem abban, hogy visszafogadjam. Perfect timing, ugyebár, de ahogy néztük szomorkásan egymást, nyilvánvaló volt, hogy ez a vonat már valahol messze zakatol.

Ez persze engem nem nagyon vigasztalt. Ami azt illeti, semmi sem vigasztalt. Olyan dolgokat hallottam tőle, amik mindig a legeslegjobban hiányoztak nekem belőle, amíg még szoros volt a kapcsolatunk, most pedig itt van, valahogy, és... ja. Persze fölmerült, hogy tulajdonképpen miért nem keressük egy ideje egymást.

- Sokszor eszembe jutottál ám, hogy fel kéne hívni téged vagy találkozni, vagy valami... aztán végül letettem róla, mert úgy voltam vele, hogy nincs szükségem rád.

- Ja... én vártam, de tulajdonképpen nekem sincs szükségem rád. Legalábbis neked nagyobb lenne rám.

- Ha összevetjük, talán. De egyébként, ahogy kiestél az életemből, nekem sem éri meg.

Na ja. Nem éri meg. Nem éri meg ezt az érzelmi pokoljárást, amit minden egyes jelenlétével okoz, az, hogy neki, személyesen neki elmondjam, hogyan alakul az életem, amit már csak mellesleg a legközelebbi barátaim értenek meg ténylegesen, ők sem mindig. Akkor már inkább nem mondom el - és igyekszem kerülni a vele való találkozást.

Fura dolog ez, mert őt már aztán atomfegyver sem irtja ki a tudatomból, mégis felmerül a kérdés, hogy hogy jobb: rendszeres találkozással, amik segítségével kicsit megszokom és beletörődök, hogy ez van, vagy hosszas kihagyásokkal és alkalmankénti összefutással, amely hosszabb időre kiiktatja egymást az életünkből, mégis fel kell készülni rá, hogy a találkozás elkerülhetetlen, de amellett, hogy a napi tervezett programunkat felborítja, traumatikusabb élmény is.

Nem tetszene neki ez a blogposzt, aznap is nagyon lecseszett, hogy lehetek ennyire bizalmatlan magammal. Meglepett ez a váratlan támadás az önértékelésemmel szemben, de ez is csak a meghatódásomat növelte. Amikor alig látom a jó tulajdonságaimat és a konstruktív/szerethető oldalamat, egészen megráz, ha valaki azért kezd el kiabálni velem, hogy miért szaladok önutálatba a legkisebb kritikától is, elszapulva magamat egy negyedakkora probléma miatt. Akár így van, akár nem, ott helyben nem bírtam vele mit kezdeni, ahogy most sem tudok, attól a megnyugtató tudattól eltekintve, hogy még legalább egy ember van, akit ha idegesítek is, alapvetően jó fejnek tart. Rendkívül utálta, mikor azt mondtam, hogy ő azért van a világon, hogy én szarul érezzem magam, mert nem akart ez lenni nekem. Persze mondta, hogy segítene nekem minden módon, ha tudna. Talán akkor tudna, ha nem akarna segíteni.

Ebben a történetben az a tragikus, hogy nincs vége. Lassan lemondok arról, hogy feldolgozzam, láthatóan nem sikerül. Először megőrültem attól, hogy olyan dolgokért szenvedünk mindketten, amikről egyikünk sem tehet, aztán sikerült kétszer, háromszor is elvesztenem, nem maradt semmi, csak ő meg én és ez a nagy kupac szörnyűség, amit jelentünk egymásnak. Ha igaz, hogy "love can be like poetry of demons or maybe God loves complex irony", ahogy a Sonata Arctica örök érvényűen megénekelte, akkor ez esetben a Jóisten mindenképpen hosszú távra tervezett és kiemelkedőt alkotott, bár nem tudom, milyen hangulatban volt hozzá.

Egyetlen dolog jó, hogy ki meg be tudom kapcsolni ezt a gondolatsort. Ha nem akarok, nem gondolok rá (annyira), nem mérgezi a jelenemet. Bár ez most megkérdőjeleződik, ahogy most így leírtam, épp ezért nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt.

Fentiek után felmerül a kérdés, hogyan néztem este Csaba szemébe. Jelentem, jól. Ami nyilvánvaló, mert egyértelműen nem írnék ennyire, még magamhoz képest is kényelmetlenül őszintén erről a témáról, ha Csabával nem jutottunk volna napirendre fölötte. Tulajdonképpen úgy érzem, nagyot lendített a kapcsolatunkon (jó irányba, nyilván). Nem kellene ilyen dolgoknak kitennem őt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen megértően fogadja. Amiért nem lehetek elég hálás. Megbízhatnék benne annyira, hogy ez ne lepjen meg nagyon, de túl nagy a bűntudatom. Azt mindenesetre mindenképp elérte, hogy végül elmenjek vele (azaz félig nélküle) NQ-koncertre, még akkor is, ha Ossián-pólóban jött......

~

A rockmaraton további része olyan volt, hogy tudtam, hogy nem kéne folytatnom, de folytattam. A Nightquest-koncertről fölösleges írnom. Pont annyira volt rettentően szomorú és ijesztő, amennyire buli és kellemesen nosztalgikus. Rovácskával találkozni menő volt, amennyire Csabával lángosozni és a csajokkal keverni mindenfelé szintén. Az azért kellemetlen volt, amikor már késő volt, este, és mire visszajöttünk Csabával a fröccsvadászatból, Máté ott állt a helyünkön Rovácskával és beszélgetett - így került össze 3 db. exem egy helyre, ami nem tűnt gáznak, de azért én elég kellemetlenül éreztem magam... kb. mint Donna Sheridan a Mamma Mia!-ban, amikor megpillantotta egyszerre három volt pasiját a vén kecskeólban. Bosszúsan otthagytam a társaságot, jó húsz percig nem is kerültem elő, nem is akartam. Akkor fogadtam meg, hogy nem megyek többet rockmaratonra.

Még szerencse, hogy ezt könnyű lesz betartani.