Gaudeamus igitur

"Lehet, hogy ez butaság, sőt valószínű, és amikor eljön az ideje, úgysem lesz akkora a katarzis... de én nagyon szeretném kézhez kapni a diplomámat. Tudom, hogy mire odáig jutok, már rég hozzá leszek szokva a gondolathoz meg minden, csupán unatkozni fogok meg aggódni, hogy minden rendben legyen... de nekem kicsi korom óta azt mondták, hogy majd megyek iskolába, aztán gimibe, aztán meg egyetemre és lesz diplomám. Ez volt a rend, ezt senki nem kérdőjelezte meg velem kapcsolatban. És a diploma mindig úgy lebegett a szemem előtt, mint az elérendő cél, a többi pedig csak részeredmény. És a diploma, még ha egy szaros kis BA bölcsészdiploma is, mégis azt jelképezi, hogy beváltottam a hozzám fűzött reményeket."

Ezek tavaszi gondolataim voltak a diplomaosztómról. Sok mindenben igazam lett, a diplomásság tudata már rég nem hozott annyira lázba, inkább úgy vártam, mint egy szülinapot. Egy formálisabb szülinapot. A tény, hogy a családom és a barátaim eljönnek megnézni/megünnepelni engem, aztán én viszem el őket együtt kajálni meg mulatni, sokkal jobban izgatott, mint hogy kézhez kapom a diplomámat, amiről úgyis tudom, hogy van. A diploma okozta katarzis nem is az volt, amikor kézhez kaptam a bársonyborítású étlap-szerű oklevelet, hanem amikor kimentem, és elárasztottak az emberek, és gratuláltak, és virágot kaptam, és szépek voltunk, és fényképezkedtünk, aztán koccintottunk. Hirtelen rájöttem, hogy ezen a napon nemcsak "dolgom van", hanem ünnepelt is vagyok.

De még csak nem is az. Rettentően jólesett a szerda esti mosolyucca-buli Szonjával és Gyerekkel, akiket ideiglenesen elszállásoltunk... úgy érzem, megfelelő ízelítőt kaptak abból, milyen vidám is itt az élet, és irtó jó volt látni, ahogy élvezik. :) Másnap a délelőtti vásárlás-körút után nagyon sietősen és idegesen készülődtem az ünnepségre, több ízben is elküldtem a környezetemet a fenébe (még szerencse, hogy nem voltak sokan körülöttem, Csaba és Gyerek pedig már edzettek voltak), anyám természetesen már azt mesélte a családnak, hogy "meglátjátok, képes lesz és elkésik", de ez nem is igaz, már három egész perccel az ünnepély kezdete előtt elfoglaltam a helyem a Gólyavár nagytermében. Onnantól kezdve élveztem az egészet. A vers, Orlovszky beszéde (aki Ó szelence előadásokon soha nem beszélt ilyen összefüggően, mint most), a kórus két szép dala (és az, hogy Fio és Attila is benne voltak :) ), az, hogy nem húzták, nem nyújtották, csak éppen annyi ünnepélyességet tettek bele, amennyi szükséges volt, Csepregi Márta és Juhász Dezső tanáraim, akiken látszott, hogy felismertek (nomeg Déri, akin látszott, hogy nem :D), mindez... nagyon jó volt. Persze halál hülyén éreztem magam, miközben kibotladoztam a pulpitusra, de Orlovszky mindent megtett, hogy úgy tűnjön, hogy őszintén gratulál, Csepregi tanárnő mosolya pedig már elfeledtetett velem minden feszélyezettséget.

A legjobb mégis az volt, hogy jól érezték magukat az emberek. A kötelező kinti fényképezkedés után megindultunk a kolibüfébe, ahol szerencsére Zoli már fel volt készülve ránk, és bár eleinte mindenki kicsit zavarban volt, a kaja, a pezsgő és a macifröccs lassan de biztosan megtette a hatását. :) És jó volt látni, hogy végső soron mindenki jól érzi magát. Az ajándékaimnak helyenként volt egy kis oltás-szaguk, de ettől csak még kedvesebbek lettek nekem. :D Különösen Nóri Disneyhercegnő-könyve tett jó szolgálatot, Zsófi azonnal rávetette magát, és attól kezdve szavát nem lehetett hallani, hááááálaistennek! ^^ Apám sem volt mogorva, anyám sem volt túlstresszes. (Egyedül az nem esett jó, amikor apám meg Csaba elkezdték kifejteni, hogy hülyeség időre végezni, ki kell használni minden állami félévet, ami csak van, mert úgy éri meg. Hát elmentektia... "Nem azért keltem át tűzön és halálon", hogy a diplomaosztóm estéjén apám közölje velem, hogy hülye voltam, hogy elvégeztem.) Mikor eleredt az eső, a családom összeszedelőzködött és elment (Gyerek még nagyon maradt volna :D), mi fiatalok meg még iszogattunk ötösben, beszélgettünk, és pont olyan jóféle este volt, amit nagyon szeretek: mindenki nyugodt, jól érzi magát, be tud kapcsolódni, nem kell aggódni, hogy valaki kimarad vagy nem tetszik neki a helyzet. Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy így sikerüljön az este, és örülök, hogy végre azt mondhatom, hogy egy bulin igazán, felhőtlenül jól éreztem magam.

~

A családdal azért nem mentem haza, mert Vivi. Jó volt, hogy Vivi, hogy jön, és újra együtt leszünk hárman, de azt őszintén bevallom, hogy nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz. Vivi úgy vetette ránk magát, mint aki a végveszélyből menekült hozzánk, és csak dőlt belőle a szó. Dőlt, én hallgattam, aztán később Nóra is, és rájöttünk, hogy ez bizony kurvajó, mert látszik, hogy rém nagy szüksége volt már rá, minket meg rettentően érdekelt, és egészen oda meg vissza voltunk, hogy végre újra konstruktív részei lehetünk Vivi életének, ahogy régen... és azóta tulajdonképpen semmi sem változott! A büfében egymás szekálása, az összeröhögések, a sajátos stílusa mindhármunknak, az egész pontosan ugyanolyan volt, mint mielőtt elment Angliába, azzal a különbséggel, hogy különösen nagyon örültünk, és ez még jobban feldobott mindhármunkat. :) (Meg Vivi végre megérti a kettővel ezelőtti posztomat, hogy mit hadoválok Mátéról! Juppijjé, nem vagyok mutáns!)

Az őrült ötletek ettől kezdve maguktól ugráltak elő. A Margitsziget, a vodka-PEZcukros üdítő kombó, a dinnyezabálás a Duna-parton, a kicsikocsi-bérlés, a hinta, meg persze a két jó kis srác, akikkel csillagászatról beszélgettünk... az epic szót Nóri már annyit használta, hogy meguntam, de tulajdonképpen nem volt más: epic. Amikor három csaj nyakába kapja a várost és uccu. És az jó nekik. És megtehetik. És övék a világ. És szeretik egymást és együtt vannak.

...és tudom, elfolyik a monitor, úgy nyáladzok, mint egy kéthónapos csecsemő, de ezeket fontos leírni. Mert végre úgy érzem, hogy szimplán sikerülhetnek is a dolgok az életemben, járulékos rossz nélkül.