(ha valakit érdekel, miért ez a szokásosnál is hülyébb cím, kulcs hozzá a Nightwish Devil and the Deep Dark Ocean c. száma.)
Én mondom nektek, az olimpia aláássa a blogolási kedvem/időm. Itthon csak egy gép van, amin értékelhető klaviatúra található, és amin sok tesómmal kell megosztoznom, és a szokásos egyedüllét-adagom, mely este 10 és hajnali x (ez az aludni menésem időpontja) közt eltelik, ezúttal elillan, mert apám indokolatlanul sokáig fenn marad olimpiát nézni. Magyarán, totál képtelen vagyok bármire is, ami mélyebb beleélést igényel és számítógép szükségeltetik hozzá. (Ráadásul a ma vásárolt Agatha Christie-regényemről már negyedútnál lerí, ki lesz a gyilkos benne.)
Mióta csak hazajöttem a biciklizésből, készülök rá, hogy végre megírjam a bükki és az alföldi túra élményeit, de már úgysem fog ez sikerülni. Pedig nagyon akartam. Ami azt illeti, már megint semmilyen blogolás nem fog sikerülni, hála a rettentő kellemes családi hangulatnak, ami miatt ma is legszívesebben csak sírnék dühömben. Nem mintha szar lenne, egész nap olimpiát nézünk, csakhogy...
Ma Noémi aggódva szaladt hozzám. Az aranyhörcsögéhez vezetett, aki láthatóan mozgásképtelenül, bágyadtan nézve feküdt a vackából kilógó fejjel. Nagyokat csuklott. Leemeltük a ketrecét, megvizsgáltuk: tulajdonképpen akármit tehettünk volna vele, arra fordult, amerre raktuk. Folyt a nyála, lassan a csuklása is elállt, tíz perc múlva már nem élt. Nem szokott megrázni egy hörcsög halála, Noémivel most viszont együtt kezdtünk el szipogni. Hihetetlen, ahogy egy ilyen kis állat is ekkora bánattal és szégyenérzettel tud eltölteni. Ránk volt bízva, a gondját viseltük, szelíd volt, mindig kijött a ketrecéből, mikor hallotta, hogy jövünk, és a kezünkből elfogadta a gyümölcsöt. Mindig figyelt a nagy füleivel.
Megsimogattam a kis hátát, mert valamiért úgy tűnt helyesnek, pedig tudtam, hogy már rég nem érzi. Ugyanolyan szép volt, mint mikor a tenyerünkön mászott, mi meg ott guggoltunk mellette, lesújtva, hogy hiába minden, nem tehetünk semmit, és közben bármit megadtunk volna érte, hogy újra pislogni lássuk.
Elnézést a gyásznyálért. Nem tudom pontosan, miért, de megviselt, nagyon.
Anya persze egy törzsőrmester együttérzésével fogadta a hírt, rápirított rögtön két legnagyobb lányára, hogy ne picsogjanak itt neki, ez csak egy hörcsög, halt már meg másik is, fog is még. Nyilván ki voltunk vele segítve. Még jó, hogy apa nem volt otthon, ő még hatásosabb vigasztalóbeszédet mondott volna nekünk, attól tartok.
Délután bementem a szemészetre kiváltani a kontaktlencsémet. A mindig érdeklődő eladó (akivel általában jókat beszélgetek), megkérdezte, mire vettek fel az egyetemen. Mondom, alkalmazott nyelvészet. A kollégája egy rendkívül tapintatos "uhh!" felkiáltással reagált, ő pedig feltette az egymillió dolláros kérdést: azzal mit akarok csinálni. Lenyelve a bennem tízesével felgyülemlő kevéssé polkorrekt válaszokat, kitérő választ adtam, arról, hogy majd elválik, egyelőre ez érdekel, most a tanulásra akarok koncentrálni... a szemész persze erre rögtön diadalmasan rávágta: na jó, de egyszer majd valamiből meg is kell élni! Na erre már meg sem próbáltam válaszolni (egyébként is sürgetett a Gyerek, akivel ruhát akarta még nézni). Komolyan, kedves összes olvasóm, komolyan ennyire hülyének nézek ki? Komolyan azt hiszi ez az ostoba nő, hogy én ezen nem gondolkodtam el, mielőtt erre adtam volna a fejem? Hogy béna vagyok, vagy nyomorék? Hogy 3 év sűrített rézb*szás után magyarszakon mindenféle belegondolás nélkül brahiból pipálom be az alknyelv mesterszakot? Hát most már a radai rosseb egye meg, csak azért, mert az ő beszűkült kis szemész látómezejében csak munkanélküli, illetve gyorsétteremben gürcölő bölcsészek tudnak lebegni, és el sem tudja képzelni, hogy az ember akkor is ér valamit, ha nem egy egzakt szakmát tanul, mert az észnek és néhány jól eltalált kompetenciának is van piaci értéke, attól még nem biztos, hogy nincs így! Értem én, hogy rajtam ragadt a "furcsa kis okoska" imázs, aminél szánalmasabb dolgot el sem tudok képzelni (egyrészt mert nekem nem sikerült levetnem semmilyen próbálkozással sem, másrészt mert ilyen vérlázítóan felületesen gondolkodnak rólam, akik elvileg "ismernek"), de azért olyan komoly mazochista hajlamaim nincsenek - és ha másodszor is a nyelvészet mellett döntök, akkor ennek a gondolatsornak a logikájával kikövetkeztethető, hogy az alkalmazott nyelvészet MA nem egy életvezetési sírgödör.
És a legidegesítőbb: Uram teremtőm, hány emberrel kell még majd lefolytatnom ugyanezt a társalgást, akik pontosan ugyanilyen lenézéssel fognak bámulni rám, ugyanennyi alapon!
Ja, szóval nem olyan rózsás a helyzet otthon-fronton. Apám időnként közli velem, hogy alkalmazkodásra képtelen vagyok és el lehet költözni, ha a családba nem tudok beilleszkedni. Csak azért, mert 3 nap után szerettem volna egy kis csöndet este 11-kor a nagyszobában, hogy végre blogoljak - így is elszállt az az ihlet, amit meg szerettem volna írni. De persze az én igényeim nem vethetők össze az övéivel, sőt, még az az előjoga is megvan, hogy mindenféle indoklás nélkül fanyalogjon bármire, amit csinálok (bár hálistennek a mangópudingom még neki is ízlett). De persze az ember ne panaszkodjon olyan sokat az apjára, mert nem illik...
No lám, végül mégis tudtam blogolni, mert már olyan késő van, hogy nagyon. Hiphiphurrá.
Talán már holnap egy kicsit kevésbé leszek ideges, mert végre volt hová levezetni a dolgokat. Csak sajnos pont a szépről nem sikerült írni.
Hallgassatok Eluveitie-t és Anna Murphyt, mert az a csaj istencsászár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése