Biztosan veled is volt már ez az érzés.
Amikor legszívesebben megnyomnád a két függőleges párhuzamos csíkod az életed lejátszóján, és hátradőlnél, kiszállnál, leülnél a kispadra néhány napra, órára, és csak néznéd, ahogyan megy tovább mások élete, forognak az órák és változnak a napok, és végigélnéd az éjszakát is, mert már unod a nappalt, belesnél mások nappalijába, végignéznél a konyhapolcukon és megnéznéd, mikor öntözik a növényeiket és hánykor isznak teát, mit kezdenek a macskaszőrrel, és ragaszkodnak-e a régi dzsekijükhöz. Letennéd az életedet, kiiktatnád az időt, és csak úgy testetlenül pihennél a kozmoszban, ameddig el nem kezd hiányozni saját kis mindenséged.
Persze így az beszél, aki haszontalannak érzi magát. Aki tudatában van saját hasznosságának, az azért nem pattanna meg csak úgy.
Lehet, de én most így, taknyosan és elcsigázottan valahogy unom.
A sehova nem tartozást, a szétfolyó, nyúlós szabadságot, a szerepjátszást, a hangulatingadozást, hogy minden reggel újra és újra fel kell találni magamat, az állandó, bosszantó álmodozást, a kérdőjeleket, a világ törvényeit, az öndicséretet, az önvádat, az átlag felettiséget, az átlag alattiságot, a magasságomat, a példamutatást, az emberek ámulását és ignorálását, az egyediséget, amin néha elgondolkodom, hogy nem hulla öncélú-e, a hiúságomat, a magányos nappalokat és éjszakákat, az egyszemélyes bevásárlást, a barátaim kiegészítését, a tudománnyal bohóckodást, az eszképizmust, a tényt, hogy se munkám, se rendes diplomám, se szakmai súlyom, se párkapcsolatom, se lakásom, 20 évesen is lehetnék pontosan ilyen, és ennek tetejébe a külső és belső állandó hangokat, hogy egy rohadt szavam ne legyen, milyen jó életem van már, és egyébként is, pontosan tudom, hogy optimizmus és pozitív hozzáállás nélkül mit sem ér az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése