Acélszürke felhők vonulnak az égen nagy sebességgel - még jó, hogy végül nem mentem el futni. Jön velük a hideg illat is, én meg persze nyilván kijöttem az erkélyre egy bort szinte egyáltalán nem tartalmazó fröccsel, és élvezem az esőillatot, a vihar előtti feszült légkört. Egy beszélgetés jut eszembe arról, hogy milyen jó is kint (de fedett helyen, pl. teraszon) lenni, amikor leszakad az ég, és egymásnak felelnek a hegyoldalak a mennydörgéssel.
Nehezek voltak az elmúlt napok, és a mostaniak is nehezek, és az elkövetkezők is nehezek lesznek.
De anyukám mosolygott rám a kávéja fölött, és azt mondta, én csak én vagyok. És elénekelte velem a Ta lendab mesipuu poole-t kottából, pedig akkor látta először, és a videóból biztos nem emlékezett az alsó szólamra.
Zsófika fülig vigyor volt, apukám lelkesen mesélt Brünhildáról, a nagy vasról, amit a cégében vettek (nem beszélve a Volvóról, amit "nem lehet tangapapulcsban vezetni"), Gyöngyike örült a virágcsokornak és az ajándékainak, mert juhú végre együtt meg tudtuk ünnepelni őt, és rájöttem, hogy mégsem utálom az egész világot, csak egy részét. De van, amit nem.
Például a kedves kollégáimat sem, akikről jólesik nyelvészetről meg okosságokról beszélni, és őszintén meg lehet csodálni a megjelent cikkjüket.
Elrendeztem a cuccaimat és ráfordítottam a kulcsot a tanszéki ólamra. Hiányozni fog, főleg most, hogy mást sem akarok, csak ott dekkolni, és a szakirodalmaimat olvasgatni.
A munka tényleg segít. (És mémeket inspirál.)
Sok idő után végre én is úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése