Ma este elmentem a Mechwart ligetbe hintázni. Kicsit bántott még a tegnapi alkoholfogyasztás kevésbé kellemes hatása, nem volt kedvem sokat sétálni a városban, viszont hamar rájöttem, hogy így képtelen leszek elaludni. Eszembe jutott a hinta a Mechwart ligetben, ahol anno Metával lazultunk, és a hideg ellenére felkerekedtem.
Csökkentett üzemmódban eldöcögtem a 75-ös trolival meg a négyeshatossal, üveges szemmel gondolkoztam, a környezeti input alig negyede jutott el a feldolgozásig. A ligetben kiéhezett szemmel leültem a hinta mellé és szuggeráltam a lurkóknak, hogy tűnésahintától. Mikor célt értem – vagyis valószínűleg tőlem teljesen függetlenül megunták –, felnyergeltem és uccu. Lengtem, gondolkodtam, mindenféle fura szituációkat pörgettem végig az agyamban, élveztem a szelet, a lendületet, közben persze figyeltem, nem kaszálok-e el egy óvatlan kölyköt. Figyeltem a fiatal szülőket, a jól bebugyolált utódokat, gondolkoztam, hogyan illeszkedhet a napirendbe ez a sötétedési játszóterezés. A csípős hideg levegő megihletett, hintázás után úgy éreztem, kell nekem még ebből a hazaszállingózós légkörből, így elindultam gyalog a Margit híd felé. Ballagtam, figyeltem a dugót, a fáradt, már otthonról álmodozó embereket, eszembe jutott egy svéd gyermekvers, amit régen olvastam.
Mikor sötétedni kezd,
akkor jó sétálni.
Járom az utcát,
belesek az ablakokon.
Az emberek odabenn
úgy mozognak az ablak mögött,
mint halak az akváriumban,
ha felgyújtjuk benne a lámpát.
Mikor egész sötét lesz,
jó beúszni
a saját akváriumomba.
Valaki mondja: Szervusz.
Hol jártál?
És felelek: Csak úgy sétáltam.
És arra gondolok, hogy most én is
hal vagyok a kivilágított tartályban,
és azokra gondolok, akik belesnek,
akiknek nincs fénytartályuk,
ahol melegedjenek.
Mind a rókákra és a nyulakra,
az otthontalan macskákra
és emberekre.
Én is szeretek belesni az ablakokon, a lakók stílusából egy villanásnyit meglesni. Egyszerű, otthonos belvárosi nappalik, hálószobák. Elképzelem, ahogy egy fárasztó, dolgos nap után a tulajdonos összegömbölyödik a kanapén, tévét néz, újságot olvas, teát vagy sört kortyol, hagyja kicsit csillapodni túlterhelt érzékeit, vagy esetleg máris a következő napon gondolkozik. Tervezés, spórolás, intézés, igazodás… hihetetlenül változatosan egyforma életek. Meleg kabátok, puha takarók, sárgás fények, kopott kulcsok, újra elkoszosodó edények, a fűtés bekapcsolásának kissé fennkölt pillanata.
Már az is szívmelengető, hogy a hideg-meleg kontraszt milyen meghittséget tud okozni. Kisgyermekkorom édes-fáradt estéi jutnak eszembe róla, amikor egy átdolgozott (értsd: napközi, zeneiskola, úszás) nap után valaki értem jött és hazarobogtunk, otthon vacsorát, forró fürdőt, esti mesét kaptam, és semmi más dolgom nem volt, mint élvezni a meleget és az inaktivitást. De az még ma is le tud nyűgözni, ha bepillantást kaphatok egy idegen háztartás esti műszakába.
Pont ennyi dércsípés és utcazaj kellett nekem ahhoz, hogy én is értékelni tudjam a saját kis vackomat. Sokan mondják, hogy milyen otthonos és aranyos a szobánk, de én is kb. ugyanezzel az irigységgel léptem be mások hajlékára, a sajátomban – hiába tudtam, hogy tényleg szeretnivalón néz ki – sosem láttam olyan nagy csodát. Most viszont beléptem, körülnéztem és azt mondtam, ez igen. Ez a mi kis templomunk, ez a zsebkendőnyi kis lyuk, itt kezdődik és ér véget a napi civilizációs manőverezésünk.
Rám mászott az érzés, milyen törékeny is ez a kis nyugalom. Elfáradni nem illik, érzékenynek lenni luxus. De az is pofátlanság, ha egy egyensúly kivételesen nem bomlik fel?
Felhúztam a lábamat a székre, belekortyoltam a teámba. Most ne bánts, világ… hagyd meg nekem ezt a jelentéktelen kis békét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése