Kicsit blogolok a kórházról.
Az, hogy mi történt, nagyjából már közkézen forog, nem ismételném el századszorra is. A köldököm szórakozott velem, megfájdult edzésen, aztán annyira belejött, hogy éjfélre már mozdulni sem bírtam. Az angyalföldi ügyeletből honvédkórház lett, átment rajtam 5 orvos, két ultrahang, mindenféle finomság, közölték, hogy teljesen tanácstalanok, majd du. 2 körül maguktól elmúltak a panaszaim. Ha valaki mégsem tudná, mi történt.
Sokan morgolódtak, hogy neszeneked magyar egészségügy, képtelenek az orvosok bármit is csinálni, az az igazság, hogy tényleg becsületesen kivizsgáltak, és tényleg nem látszott semmi a leleteken (bár ezt az ultrahangnál vitatnám, de én ugye nem értek hozzá). Azt meg nem lehet felróni egy sebészorvosnak, hogy nem az én gyógyításom a legfontosabb kérdés neki, hanem azt kitalálni, hogy fel kell-e vágnia vagy sem.
És az is tény, hogy egy nagyon jól felszerelt kórházba kerültem, sem az elhelyezésre, sem a higiéniára semmi panaszom nem lehetett.
Azt viszont nem köszönöm meg, hogy megnyomkodott az ügyeletes orvos, aztán az ügyeletes sebész, aztán a nappalos sebész, aztán az a kollégájával együtt újra, aztán egy délutános sebész is. Fájt. Nagyon fájt, ha a köldökömben túrtak, és kikérem magamnak azokat a leb*szásokat, hogy "ezt ne, ne hisztizzen, így nem tudom kivizsgálni", mikor eszem ágában sem volt hisztizni, csupán azt hittem, megszülök ott helyben, illetve a kedvencem, az utolsó orvos, akinek úgy kellett kiütnöm a kezét a hasamból, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól, mire közölte, hogy "ez ennyire nem fájhat"... Hát ajóédesanyukádat, képzeld, fáj. Főleg úgy ne papolj arról, mi milyen érzés lehet, ha erről fogalmad sincs, tulajdonképpen micsoda.
Azt sem köszönöm meg, hogy reggel 4-kor ígértek nekem egy fekvőhelyet, amint elkészül a zárójelentés, valóban fáradt voltam, Csabának is haza kellett volna mennie aludni, csak nem akart egyedül hagyni, ameddig nem helyeznek el valahol. Ülni fájt, a sok állástól megfájdult a lábam, csak vártam és vártam, azért kaptam végül egy gurulós ágyat, mert már elsírtam magam a fáradtságtól. Reggel fél 9-kor kaptam fekvőhelyet.
Gyanítom, hogy alaposan csökkenti a történet súlyának megítélését, hogy nem találtak semmit és végül maguktól elmúltak a tüneteim. Lehet, hogy az orvosok is csak hisztizek és beképzelem magamnak a betegséget. Tényleg fura, de amikor valaki ezt "isteni csodának" nevezi, azzal közölném, hogy ugyanúgy isteni kicseszésnek is tartható, hogy ez egyáltalán megtörtént. Tessék elhinni nekem, rémesen néztem ki. És baromira nem így készültem arra a szerda estére Csabával, és azért sem leszek hálás, hogy a régóta tervezett vargányakrémlevesezős estet is el kellett halasztanom. Azért meg pláne nem, hogy anyám szerint abba kéne hagynom a kangoo-t! Egyrészt nem bírom ki kangoo nélkül, az már beleépült az egyéniségembe, másrészt mire találok egy új sportot, amit megszeretek... addigra százkilós leszek.
Nem jártam még különösebb mértékben kórházban, de most meg kell állapítanom, hogy baromira lehangoló hely. Hálás vagyok magamnak, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy orvos vagy ápolónő legyek, illetve lélekben lelkes támogatója lettem minden bohócdoktoros-kórházszínesítős programnak és törekvésnek... ez iszonyat, mindenhol ideges orvosok és jajgató-szenvedő betegek (nem kellemes, amikor három ággyal odébb kezd valaki úgy üvölteni, hogy a bőrömön érzem, mennyire fájhat neki, vagy a szomszédos kórteremből kihallatszik a nyöszörgés), műszerek és ingerszegény, kórházszínű csempe, függöny, ágytakaró... és mikor végigtolnak a folyosókon az ultrahangra, egész biztos lehetsz benne, hogy senki nem fog odajönni, hogy vagy, sőt látod, hogy neked van aztán a legkisebb bajod, még ha fel is akarsz fordulni fájdalmadban, voltaképpen bármi is lesz veled, nagy ügyet senki nem fog csinálni belőled. Egy hullát is láttam, be volt tolva egy félreeső folyosóra... ha nem foglalja a gépet, eltakarítják, világos. Nem volt valami kellemes kitölteni az űrlapot, hogy elhalálozásom esetén kit értesítsenek először.
Nagyon-nagyon köszönöm Csabának, hogy ott volt velem egész éjszaka és gondomat viselte, amennyire csak tőle telt, és anyának, hogy felutazott hozzám Pestre ott lenni nekem - nagyon sokat számított, már csak azért is, hogy kicsit jobban megszorongassa az orvosokat, neki azért jobb az érdekérvényesítő-képessége, mint nekem. Ezenkívül mindenkinek, akitől jobbulást-kívánságokat kaptam vagy megfordult a fejükben, hogy bejöjjenek látogatni - szerencsére nem voltam olyan sokáig bent, hogy ez szükséges legyen, meg eleve, inkább egy intenzívosztály-szerűségen feküdtem, annyira nem örültek a látogatóknak, egy szerencsém volt, hogy közvetlenül a látogatók bejárata mellett volt az ágyam, így kevésbé volt anyám útban az orvosoknak. Mindegy, szóval... rengeteget jelentett nekem, és köszönöm!
Nóri persze nekem ugrott, mikor hazaértem, mondanom sem kell, eddig is értékeltem, hogy 415-lakó lehetek, de most aztán igazán... másnap már bemehettem órára, sosem éreztem még annyira nagy örömnek, hogy tudok SÉTÁLNI és bemehetek SULIBA... a városban lófráltam egész nap, és örömködtem a napsütésben.
Néha kicsit még megfájdul a köldököm, az a legrosszabb benne, hogy nem tudhatom, mikor leszek újra rosszul. De most már jól vagyok. Tanulópénznek jó volt, bár ahogy a szívemre teszem a kezem... kihagytam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése