Kiléptem a zenekaromból.
Rossz volt. Rossz volt már benne lenni, és rossz volt kilépni.
Rossz volt, hogy a kilépési szándékomat nem vették komolyan, hanem az volt a válasz, hogy ja, szerintük is jegelni kéne a dolgot egy időre. Úgy kellett külön szólnom, hogy hahó, nekem EMBERI problémáim voltak, és örökre jegelni akarom a dolgot.
Rossz volt, hogy elég nehezen akartak komolyan venni. Lépten-nyomon a bajszuk alá kuncogtak, ha valami hülye poén az eszükbe jutott egy szavamtól vagy megfogalmazásomtól, viccet meséltek egymásnak, amíg én még nem fejeztem be. Rara volt, akit talán a legjobban megérintett a dolog, vagy legalábbis megpróbált a probléma mélyére ásni, de ezzel sajna nem segített a helyzeten. Túl voltam én már akkor azon, hogy megoldani próbáljam ezt, és az őszinte törődés, ahogyan próbálta megtalálni velem a hangot, még jobban felstresszelt és a freakout-zóna felé terelt.
Láttam, hogy látták ők is a problémát, de egyrészt engem is hibáztattak, másrészt saját magukat - ahogyan én ezt pontosan tudtam - nem akarták annyira korlátozni, hogy az én esetleges rossz érzéseimet is figyelembe vegyék, ahogy ezt nem is vártam el (hiszen olyan jól szórakoztak együtt), ezért nem is kerestem erre megoldást. Én igyekeztem, próbáltam beilleszkedni (azaz visszailleszkedni, mert tudtam én velük ökörködni, ameddig Rara meg nem érkezett, és paradox módon pont ő kellett még ahhoz, hogy bezáruljon a kan-közösség és végképp kirekesztve érezzem magam), próbáltam türelmes lenni, mindenféle... nem ment. Pedig nagyon szerettem volna. De ha a megszoksz nem megy, marad a megszöksz.
És mindenekfelett ez volt a rossz. Azzal szembesülni, hogy emberi tényező miatt kénytelen vagyok távozni valahonnan, mert képtelen voltam alkalmazkodni, képtelen voltam harmóniába kerülni a többiekkel. Holott ez nem mindig volt így. Hisztisnek, kicsinyesnek, önzőnek, humortalannak, korlátoltnak, tüskésnek érezni magam - ez vezetett az elviselhetetlenségig. Pedig akartam, és igyekeztem, mégis mindig itt kötöttünk ki, sőt egyre jobban.
Imádtam zenélni a Haramiákokkal, munkám, időm, élményeim, tapasztalataim, új ismerőseim vannak benne ebben az elmúlt másfél évben, rengeteget tett hozzá az életemhez, de minden tépelődés és nosztalgia ellenére tudom, hogy nincs tovább, és nem bántam meg. Ez kicsit olyan, mint a szakítás (egyszerre 4 pasival...), most egy jó ideig rossz lesz, meg más bigét látni a helyemben is rossz lesz...
...de ahogy elkapott az elmúlt napokban is a népszerűtlenség-kesergés, afelett, mennyi negatívat kaptam az elmúlt időkben, igyekezetem ellenére is, meg az elcsökevényesedő barátság-kezdeményeim ahogy lassan inkább mérges tüskéknek érzem a jelenemben, úgy vagyok vele, hogy...
...ha ezt hozza ki belőlem és belőlük, és csak így tudtam láttatni magam, és csak így tudom befogadni őket...
...akkor talán nem is vagyok közéjük való.
(jól van jól van, tudom, hogy bazira feltaláltam a spanyolviaszt, de ez most ennyi minden után nekem egy fontos gondolat.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése