Harmadéves vagyok és ideje a szakzárásra gondolni...
Úgy az orrom elé szaladt, hogy csak lesek, mikor múlt el ennyi idő. Pedig nem unatkoztam Pesten, de bizonyám, hogy nem! Lehetséges lenne, hogy ez az életforma (ha minden jól megy) csak 5 évig tartson?
Persze, érzem én, hogy úton vagyok... de mind általános, mind gimi végén úgy voltam vele, hogy elegem lett az addigi életemből és újat akartam kezdeni. Nem mintha az egyetemet akarnám végső állomásnak tartani, de most olyan jó... az egyetem, a telefirkált-telerajzolt jegyzetgyűjtőm, a sajátos élettörténet-tanú és kabarégyűjtemény feljegyzéseim, az órák helyetti korsó sörök, a négy rémséges kisasszony elképesztő mennyiségű pofázása, a gerilla-mosolygás a busz és a troli szürke arcaira, Nóri vidám arca, mikor hazaérkezem, meg a rengeteg szó és tett, az ő ölelése, az én ölelésem, az iszonyatos vicceink, Zoli üdvözlése, mikor lemegyünk a büfébe, az egyetemi bulik, főleg a koliban meg a Bassment, önkényeztető kávézás a Prágában, csippentések a Szabó Ervinben, Fornettiszag az Astoria-aluljáróban, az utolsó Metro-elcsenés, tejeskávé a kopula büfében, büszkeség, mikor elmegy mellettem egy nemzetközi szaktekintély, családias hangulat az alkalmazott nyelvészeti tanszéken, mosolygós nőcik a könyvtárban, Saussure, TESz, nyelvatlaszok, Magyar Grammatika, Macskák-elemzés...
(igen, tudom, hogy túl gyakran használok felsorolásokat)
A lényeg, hogy ijesztő, hogy most a környezetemből egyedül én tervezek szakzárást. Eddig úgy volt, hogy mindnyájunkkal történik valami, idővel úgyis megtudom, mi az, és hogyan kell megoldani, mert a stresszelősek úgysem beszélnek másról sem, és mindig olyan jól értesültek, aztán én is azt csinálom, amit a többiek. De most senki más nincs, csak én. Én megyek, ők maradnak. És nekem magamtól kell konzulenst keresnem és magamnak kell kiválasztanom a témámat, amiről cirka 30 oldalt össze kell dobnom, és nekem kell kikeresnem a határidőket és kitöltenem az űrlapokat és utánajárnom mindennek. Nem vagyok ehhez hozzászokva, és megriaszt. Persze tudom, így jár, aki megnő. És ha minden igaz, maradok én az ELTE-n, csak mesterképzésben (belehalok, ha nem vesznek fel).
Megjegyzem, az első konzultációm Ladányi tanárnővel igazán érdekes és bátorító volt. Tudom, hogy nem kéne, de elég komoly témával készülök a szakzárásra, meg is állapította a tanárnő, hogy ilyet még ha jól tudja, senki nem kutatott előttem, nem beszélve arról, hogy bőven túlmutat a BA szakzárás követelményein. Persze nem is én lennék, ha nem az erdő legvastagabb fáját próbálnám kivágni ezzel a heringgel, avagy jajdeimádok egyéni lenni.
Nem tudom, képes vagyok-e rá. Azt sem tudom, Ladányi tanárnő mennyire tud rugdosni, hogy alaposan dolgozzak. Ha másért nem, azért megérné, hogy továbbra is a tanárnővel dolgozzak. Valami azt súgja, minél több időt kell vele töltenem, az lesz jó nekem.
Gyááááh! Ügyes vagyok és megoldom! Majd figyeljetek csak oda! (én is figyelek...)
(Nem igazán illik ide, de ha úgy vesszük, most az egyetemnek udvarolok. BTW Mika is my new crush)
mi a szakdogatéma téma pontosan, ha szabad tudni? :)
VálaszTörlésamúgy legalábbis így bölcsész szemmel élvezetes volt a felsorolás is, sok elemében ismerős ;)
Hát, kicsit nehéz megfogalmazni... tehát az a feltételezésem, hogy a serdülők kevesebb figyelemráfordítással beszélnek a kortársaikkal, mit a szüleikkel... nekem pl. volt olyan élményem, hogy úgy éreztem, kifejezetten meg kell válogatnom a szavaimat a szüleimmel való kommunikációban, hogy egyáltalán értsék, mit akarok mondani nekik.
VálaszTörlésAztán lett mindenféle eredményem... ha érdekel, elküldhetem a kutatásom, tavaly már elvégeztem két osztályon, most meg asszem átdolgozom egy kicsit, mert fura eredmények jöttek ki. A maga nemében azért érdekes.
érdekel :) nem ígérem h. azonnal el tudom olvasni, de küldd!
VálaszTörlés