Piszokul nehéz azt mérlegelni, hol van annak a bizonyos pohárnak a betelése. Jó ez a hasonlat, hogy "betelt a pohár", de az a helyzet, hogy haláli ritka, amikor jó döntés az, amit indulatból cselekszünk. Márpedig ha a pohár betelik, indulatok jönnek, törnek a vázák, szakadnak a hangszálak. Ugyanakkor ez megnyugtató. X mennyiségű feszültség kijön. A hiányolt érzelmi többletet is megkapjuk - és a pohár máris nincs tele. És akkor már lehiggadt indulatokkal és kellő megindultsággal és nem teli pohárral mi a teendő? Visszazökkenni a rendes kerékvágásba abban a reményben, hogy a kiborulás oka nem merül feledésbe? Nem? Akkor mi? Hány kiborulás kell még ahhoz, hogy tisztává váljék, mi a legjobb döntés?
Meddig tart a türelem és hogy döntsem el azt, hogy mi őszinte, amikor csalódnom kellett az őszinteségben?
Hogyan tartsak fenn egy kapcsolatot úgy, hogy nyilvánvaló, hogy túl korán kezdtük el? És most épp túl korán van? Vagy túl későn? Vagy úgy rossz, ahogy van?
Hogy építsek valakire, aki azért nem ölel meg, azért nem figyel arra, amit mondok, azért nem jut eszébe velem programot csinálni, mert nem én járok a fejében? És hogy döntsem el, akar-e ezen változtatni vagy nem? Meddig legyek elnéző, mert "hát nem akarja és őt is zavarja"?
Hogyan békíthető ki a hit és a jóhiszeműség a büszkeséggel, azzal a bennem kiabáló önérzetes hangocskával, hogy velem_ezt_nem_!!!! ?
Nem akarom azt pufogtatni, hogy minden a szereteten múlik. Kitartó munkával a szeretetet is meg lehet ölni, és nincs kiábrándítóbb, mint egy gyenge jellem.
Nem akarok itt most riasztóan kiteregetős lenni, ez nem ma kezdődött. Én már megint ugyanott vagyok, ahol eddig voltam: magamra támaszkodhatok, másra egyszerűen nem lehet. Ez a tény néha még mindig meglep.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése