you've just gotta let it go

Otthon. Hó. Határozott izomláz a jobb vállamban és karomban, avagy nem oly nagy boldogság 5 liter vizet cipelni keresztül Budapesten, majd Pécsen, vigyázva arra, minél kevésbé lötyögjön.
6 és fél óra alvás kb. azonnal, amint csak hazaértem. Ja, Pesten egy ideje nem alszom jól.

Túl vagyok a karácsonyi vásárlás örömein, most már ott szeretnék lenni a finisben. Fene tudja, miért nem tudom élvezni az otthonlétet... mintha az önrendelkezés jogától lennék megfosztva, pedig épp elég önálló vagyok itthon is... csak valahogy lustább, kedvetlenebb.

Szeretnék túl lenni ezen az univerzális unalmon, legalább addig, hogy valami történjen... már így is túl sokáig poshadtak bennem a negatív gondolatok.

De semmi sem változik sosem... groundhog day.

Talán a legnagyobb örömöm itthon anyukám. Mintha az egyik legjobb barátnőmmel töltenék sok, jól megérdemelt időt együtt, mely már régóta esedékes volt. De ez tulajdonképpen így is van. Azt hiszem, ez az értelme annak, hogy az ember lánya lánygyereket szüljön.

Meséltem neki egy kicsit a jelenlegi problémáimról... kérdéseimről. Önbecsülésem számára megnyugtató volt, hogy ő sem tudott azonnali okos választ rájuk. Ugyanakkor beljebb sem vagyok. Ha meg "minden igazodik", mint mindig, akkor meg ugyanott vagyok, ahol egy bekezdéssel feljebb voltam: oké, csak akkor igazodjon.

I'm here, knocking on the floor with my feet.


(Másnap du., kocsiban.
Anyám: Szeretem, ha itthon vagy! Sokat változott a kapcsolatunk az utóbbi időben. Már nagyrészt nem a gyerekemként vagy itthon, hanem akivel úgy lehet beszélni...
Én: Mintha egy barátnőddel találkoznál?
A: Igen! És tök jó. Nem sok ember van itt a házban, akihez szólhatok, ha nem vagy itt!
Én: ^__^")