Valakinek nagyon gyorsan meg kell mentenie, gondoltam, miközben teljesen indokolt indokolatlan csápolással lejtettem körbe a szobámon majd megint majd megint, közben tétlenül néztem gondolataim leszűkülését egy minimális prokarióta, vagy legalábbis ösztönlény-szintre, megszállottan bámulva a facebookot, ha ott van azért, ha nincs ott, azért. Ez a vadvízi örvény beszippantja a tudatomat. A fantáziám úgy csorog ki belőlem, mint a túltöltött edényből a lé, és csak úgy lődözöm a környezetemre a tüncögést, amíg elfelejtem, hol a poharam, merre raktam a kulcsom, és szénné égetek 4 tojást. (Én. Aki büszke arra, milyen jól főz, eh.) Ön- és közveszélyes állapotomban nemegyszer kiröhögöm saját létemet, mennyire éretlenül viselkedek, pedig tulajdonképpen már valóban nem vagyok 17 éves, de... ó világ, hogy rakod ezt össze, hogy nem volt más vágyam, mint felnőni, majd visszabadarintasz a kamaszkorba és én élvezem?
"Love can be like poetry of demons or maybe God loves complex irony?"
Világvége.
Lőjetek le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése