Mostanában egyre gyakrabban képzelem el magam anyukaként. Ábrándozok egy mellettem levő kisgyerekről (aki néha fiú, néha lány), ahogy mesélek neki a világról. Próbálgatom, miket mondanék neki, hogy az ő kis agya is megértse és én is büszke legyek a kis egyszerű magyarázataimra. Nagyon fogom élvezni a világ bemutatását a gyerekemnek. A kisebb tesóim is azt szerették a legjobban, ha meséltem vagy magyaráztam.
Biztos ez egy ilyen hormonális izé, egyébként eszem ágában sincs még anyának lenni, csak nem olyan furcsa és távoli, mint ahogy eddig volt. Persze az életem most egyáltalán nem halad erre. 2012-ben haladt, méghozzá elég szépen, de azt sztornóztam. Sőt, mintha egyre nehezebben és bizonytalanabbul kezelném a kapcsolataimat. Sőt, mintha egyre nehezebb lenne definiálni, mit és kit akarok, és már így is zavaró tumultust érzek azon emberek terén, akikben valami felejthetetlent fedeztem fel.
Amikor 16-17 éves voltam, úgy képzeltem, hogy beleszeretek fiúkba, némelyikükkel együtt járok, lesz, akivel nem jön össze, aztán lesz egy igazi, akivel meg együtt maradunk mert minden tök jó lesz mert összeházasodunk és csinálunk gyerekeket. De mintha csak távolodnék a céltól... nem tudom, lehet, hogy a sok tapasztalat teszi, de már szinte el sem tudom képzelni, hogy úgy magával ragadjon valaki, hogy abban ne kételkedjek. Az is lehet, hogy nem a sok tapasztalat, hanem a kor miatt, mert arra a feltétlen, gyermeki, egyértelmű odaadásra, amire gimiben képes voltam, most így 22 és fél éves fejjel már nem vagyok képes egy új ember iránt. Túl sok minden... én pedig csak agyalok és minden úgy elmosódik. De nem csak nálam! 5 lány szerelmi életét ismerem közelebbről és majdnem mind így vannak. Hosszú kapcsolat, ami elromlott, tombolás helyett új kapcsolat, új kapcsolat helyett elnyújtott egyedüllét. Mintha az élet egy furcsa, kegyetlen játékot játszana velünk. És minden, minden mintha egyre bonyolultabb lenne, és minden egyes nappal veszítünk a reményből, hogy valaki, valaha úgy ki tudja bogozni ezt a kusza halmazt a fejünkben, hogy az minket is megnyugtasson.
Ami azért is furcsa, mert hiába vagyunk régen a "szakmában", és gondoljuk, hogy nagyjából ismerjük a férfiakat, egyszerűen nem ugyanazokkal találkozunk. Az a rémes típus, aki X barátnőmet úgy szereti, engem sosem talált meg, de még Y barátnőmet sem, és az Y-rajongók sem vettek soha észre engem, nem beszélve arról, hogy az én hódolóim sem néztek soha X vagy Y irányába (legalábbis úgy tudom). El sem tudom képzelni, milyen lehet egy X vagy Y típusú sráccal. Komolyan úgy látszik, hogy egyes emberek bevonzanak bizonyos típusokat. De ez meg viszont szörnyű, hiszen akkor akit eddig megcsaltak azt tutiszáz, hogy örökké meg fogják, és aki csakis hódolókat gyűjtöget az sosem tapasztalja meg, hogy valaki a hús-vér embert látja majd meg benne? Predesztináljuk magunkat?
Aki hosszú távra tervezett a fiújával, keservesen csalódott. Aki csak szexpartnerre vágyott, állandóan frusztrálva van a szentimentális rohamoktól. Aki szeretne barátnő lenni, azt ellepik a komolytalan kapcsolatok. Satöbbi. Én meg, aki nagyon kevés időt töltött eddig egyedülállóként, eldöntöttem, hogy most egy jó ideig a férfiaknak legfeljebb egyetlen testrészére vagyok kíváncsi - és ez 10 nap alatt a számomra létező leghalálosabb módon íródott felül. Miért? Hogy történik ez? Oké, hogy Odie mama is megmondta, hogy amit akarunk és amire szükségünk van, az nem ugyanaz, de azért egy halvány sejtésünk lehet felőle, nem? Avagy aki megveszik egy narancsért, az csak mérsékelten lesz boldog, ha elé raknak egy féldisznót, vagy mi.
Egymást lovaljuk a reménytelenségbe és lassan elfelejtünk bízni. Hogy csinálják mások? Nem gondolkodnak? Felvesznek egy szemellenzőt? Tesznek néhány visszafordíthatatlan döntést? Annyira nem értem... tényleg nem a "ki" számít hanem a "mikor"? Attól eltekintve persze, hogy vannak addiktív személyiségek... és azokkal mit lehet csinálni?
Bárcsak tudnám a válaszokat! De ez a január valahogy kifordított mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése