Nahát Bogáta, itt vagy, tele élményekkel, mégis képtelen vagy blogolni? Na ja, annyi az élmény, hogy már rég elmaradásban vagyok, ráadásul egy kicsit nyomás alatt is érzem magam: ennek a bejegyzésnek jónak kell lennie. Be kell bizonyítanom, hogy jól írok. Hát, eh, akár jól, akár nem, most ez lesz, amit kaptok.
Amit én kapok. Ez az iszonyú sokszínűség, ez az állandó érzelmi forrófürdő. A kollégium, a kapcsolatok, a tennivaló, a bizalom.
A sörpadoknál ülve a sokadik Pepi koccan a sokadik macifröccsel. Fáradt-pihent, szomorú-vidám emberek gyülekeznek, elmennek, gyülekeznek újra, megértően vagy éppen gunyorosan hallgatják a másikat, cukkolás van, kirepül a söröskorsó a kézből, harsány nevetések lepik el a kertet, az asztal alatt összekoccannak lábak, láng lobban a kis műanyag szerkentyűből, a füst kibocsátói igyekeznek, hogy az eredmény ne azonnal az arcomba menjen (úgyis belemegy). Téma van, nincs olyan, hogy nincs, Zoli rendíthetetlen nyugalommal készíti a bűnre csábító étlap tartalmát. Hosszú, lusta esték ezek, mégsem akarjuk sosem, hogy véget érjenek: talán a büfé légköre adja, hogy ilyenkor igaznak érezzük, hogy miénk a világ. Itt van minden, amit csak akarunk.
A nevetéstől úgy érezzük, kiugrik a tüdőnk. Igen, mi válogatott társaság vagyunk, méghozzá egy olyan ember válogatása, aki elterjedt vélemény szerint elég jó emberismerő. Egy szociális ínyenc, mi pedig a kiválasztott menü vagyunk. Igyekszünk rászolgálni. A kaja vegetáriánus, a borok finomak, a tetőről szép kilátás nyílik néhány ferencvárosi tűzfalra. Egyre többen és többen leszünk, egyre nagyobb a választék, mire én már csak azon kapom magam, hogy szorongatom a borom, egyedül ülök és gyönyörködöm az emberekben. Milyen kevéssé ismerem én őket, mégis milyen otthonos, hogy itt vannak, mindegyikről sok mindent tudok, sok közös megpróbáltatáson estünk túl, sokszor láttuk egymást dolgozni/előadni/veszekedni/elfáradni/diadalmasan mosolyogni, most meg itt vagyunk, ez a kis közösség, ez a fél falura való ember, és lám, itt vagyok én is, és hogy ezek itt mennyire szórakoztatók...! Csak győzzek mindenfelé figyelni. És én még tartottam ettől a bulitól, nem éreztem magam rendes MTT-tagnak: egy frászt nem vagyok az. Ugyanúgy otthon ez nekem, mint a többi jelenlévőnek.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a tűz vidáman pattogott, de ez igazából csak akkor volt igaz, amikor nem felejtettek el fát rakni rá. Megjöttem - és ezt az emberek észrevették. Valaki voltam: leültem és odajöttek beszélgetni, sok ismerős arc, mind olyan kedvesek... hogy is tarthattam antiszociálisnak magam? Egyik pia jött a másik után. Én ültem és néztem, ahogy alakul a fiatalok élete. Sosem voltam egyedül, mégsem kellett igyekeznem, hogy jól érezzem magam. Nóri bolondozott a fiúkkal, Vivi hol vidáman, hol szomorúan beszélgetett a világgal. A sörpad felborult alattam. Egy srác merően nézett - idővel oda is jött hozzám. Megtanultam leírni egy 2-est a levegőben, majd hullámvonalat, csettinteni és elengedni - még ha nem is sikerült olyan kecsesen és elegánsan kivitelezni, mint a mellettem ülő fiúnak. A kertet az én zeném töltötte be, és az embereknek nagyon tetszett: azt hittem, kidurranok a büszkeségtől. Egy tál leves: ez volt a bónusz, szigorú fejadag és extra tantaloszi kín, amíg megvárod, hogy ehetőre hűljön. Tánc a pislákoló tűz körül, még ha olyan is, amilyen. Random. Hülyeségek. Amit csak nem szégyellünk.
A fejemet hátrafordítva egészen elöntött az érzés: a múltban vagyok. Ez nem itt van és nem most. Maximum 16 éves lehetek, és ez egy tali. A káprázat egy másodperc töredékéig tartott, és amint újra előrenéztem a zuglói járdán, visszakerültem a világba, de akkor és ott elöntött az érzés. Semmit sem változtam azóta, akkor is pont annyira önmagam voltam, mint most, 22 évesen. De ők sem. A szüntelen nevetni akarás (és nevetés), a kergénél kergébb ötletek, a megrökönyödött emberek, akiket hátrahagyunk - mindez annyira igazi volt, hogy nem lehetett szimplán nosztalgiatalálkozónak tartani. Hamar elfáradtam, tulajdonképpen rosszkor is jött a találkozó, de úgy mentem haza, hogy istenem, ezek az állatok, ezek a random kiválogatott emberek a semmiből, akik mégis olyan fontosak lettek nekem, ezek a totális idióták, ezek az életben nem fognak változni, még 80 évesen is fogócskázni és járókeret-viadalozni fognak, meg rictusemprát kiabálnak egymásra, és azzal fognak viccelődni, hogy titokban megcukrozzák egymás gyanútlan töltött káposztáját, esetleg belerejtenek egy aranygalleont... jaj ti, népek.... mikor volt 2005?...
Egy papírrepülő landolt előttem a kockás asztalon. Arra néztem, amerről jött: dobója mohón bámult engem. Elmosolyodtam és visszadobtam, nyilván bénán, a repülő a cipője orránál kötött ki. A társalgás ment tovább. Hogy is jutottunk idáig? Hogy gyűlt össze ennyi ember? Hogyan toltuk össze az asztalokat, hogy lett három korsó sör az egyből, hogy lett hirtelen a 8 órából fél 12? Miféle ördöngösség játszott közre abban, hogy betegre szórakoztuk magunkat egy totál átlagosnak szánt estén? Hogy kezdtünk el repülőket hajigálni? Mi is volt az a bizonyos auschvicc? Mi ez a varázslat?
Ezekre a kérdésekre akkor sem, most sem kerestem a választ. Egyet akartam: ne múljon el. Bárcsak örökké rácsodálkozhatnék, mennyi jó fej ember vesz körül, mennyire szeretem ezeket a lányokat, bárcsak örökké tartana a korsó söröm és örökké lenne mit mondanom ennek a rakás embernek. Bárcsak örökké bámulna rám mohón a papírrepülő dobója.
Micsoda forgatag, micsoda zaj, milyen fékevesztett randomság! Micsoda színes társaság! Ilyet nem látott hetedhét ország, mint ami egy átlagos józsefvárosi albérletben csak úgy megtörténik. Magyarul beszélgetnél? Angolul? Házi készítésű fényt innál? Ordítva nevetnél a válogatott hülyeségeken? Haramia-dalokat énekelnél? Karjaidat lengetve, fékevesztetten táncolnál? Minden szembejövőt megölelnél? Tedd. Szabad. Tedd meg a világnak, hogy leraksz a küszöbre mindent, amit hoztál, ami nyomaszt, amiben kételkedsz, és lásd csak azt, ami ott, akkor, előtted van. Ne csapd szét magad: számítanak rá (minden ilyen buliban szétcsapja magát valaki), és attól kezdve te leszel a mérce ("akárhogy is, legalább nem voltam olyan alpári, mint xy"), és lehetőleg ne is legyél mérges vagy szomorú, mert biztos nem akkor fogod megváltani a világot. Inkább egyél még egy kézzel nyújtott sótlan pizzát, hallgass meg egy word joke-ot, szívj be némi second-hand (second-lung) nikotint és vesd bele magad a kalimpálva táncoló forgatagba, hátha maga Katona Dávid is felkér egy csimpánzkeringőre.
Reggel úgyis meg fog lepni, hol ébredsz.
És amikor egyedül vagyok. Végtelen mennyiségű ágy, napfény, kilátás, rendezgetnivaló. Tiszta, takaros fél szoba, nekem kedves tárgyak úgy rendezve, ahogy én akarom. Még egy elmosogatni való kés, még egy felragasztani való emlék. Szentély. Felnőtt létem szentélye. A tolkienes takaróm, a varázsteám, a szívemnek kedves serpenyő, kés, körömvágó olló. Ülök az ablakban, teát kortyolok és Istenről olvasok, hogyan tart meg egy kis fiút egy bengáli tigrissel az óceán közepén. Minden nap újra rácsodálkozok, milyen jó élni, reggelit készíteni, mosogatni, megtervezni az ebédet, rajzolni, bebújni az ágyba... élmény minden perc.
Veletek és velem.
Most és minél tovább.
Itt, a város fölött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése