de mindhárom közül legnagyobb a szeretet

Nagyon szép temetés volt. Csendes, meghitt. Tele volt virágokkal, meg szalagokkal. A fájdalom és a belenyugvás lengte körül a koporsót. Emberek jöttek, ismerősök, ismeretlenek, őszintén szólva nem nagyon törődtem velük, de mindegyiküknek örültem, hogy eljöttek.

János bácsi, a lelkész talán még soha nem beszélt ilyen szépen. Mamika vejeként ő maga is jól ismerte és szerette, és ebben a tudatban minden szó más színben tűnt fel.

Szépek voltak a koszorúk, a temető dolgozói diszkrétek és ügyesek, azon kaptam magam, hogy örülök, minden milyen méltó Mamikához. A szívem egyre inkább összeszorult, a koporsó látványától, majd a szertartástól, majd a kocsiba tevéstől, majd a kriptába eresztéskor. Minden egy újabb arcomba tolt bizonyíték volt, hogy nincs tovább. Csak néztem a feldíszített sírt, amin az én nevemmel is pihent egy koszorú, és finoman nógattam magam: gyerünk Bogi, hidd már el. Elmúlt az ideje a tagadásnak és a tiltakozásnak.

Aztán vége volt. Kicsit olyan volt, mint felébredni: nyomás a kocsiba, össze ne sározzuk magunkat (szakadt az eső), irány a kertvárosi ház, figyelj, ki nem boruljon a saláta. Nehezen kapcsoltam, nem szívesen engedtem el ezeket a gondolatokat: úgy éreztem, nem végeztem még velük. De ha menni kellett, akkor menni kellett, ha szóltak hozzám, válaszolni kellett, és lassan az embereknek megjött a bátorságuk ahhoz, hogy szóba álljanak velem (a temetésen eléggé kerültek engem, mi tagadás, én is őket).

Békés, a lehetőségekhez mérten jó hangulatú állófogadás volt. Az emberek nem szeretnek szomorkodni, pláne csoportosan, ráadásul a családtagok többsége nagyon szeret beszélgetni egymással, úgyhogy nem volt panasz a hangulatra. Mamika is örült volna, ha így látja a családját.

Fájdalmas, nehéz, szívet tépő volt a tegnap, de meg kellett történnie. Talán már én is nyugodtabb vagyok - legalábbis már nincs mitől félnem.

Nem ragozom tovább. Ez volt az utolsó bejegyzésem Mamikáról. Sajnálom, hogy ilyen sokat terheltem ezzel a társaságot, de sokat jelentett, hogy ennyit írtam róla.

(Kérlek hallgassátok meg az egyik legkedvesebb dalomat. Nemcsak most, eddig is mindig ez adott erőt nekem, ha szomorú voltam.)

(00:38-tól indul)