we are golden

Ó, hát csak nem kollégista vagyok újra...?

Mindenféle horcruxok és szomorúságok ellenére ez egy tagadhatatlan tény és a tegnap erőst demonstrálta is ezt, nehogy elfelejtsem. A rengeteg szeretgetés ellenére még mindig nehezen tudok pozitívan írni, de legalább minden okom meglenne rá. Najó, nem, de akkor sem tudok rossz élményként gondolni a tegnapra, mert szükségem volt mind a spontán, mind az új, mind a régi benyomásokra meg emberekre és jó volt. A tegnap olyan volt, mint az egyetemi/kollégiumi élet összesűrítve, mindenből volt egy kicsi. (na ja, kicsi) :) De főleg férfiakból, legalábbis ahhoz képest, hogy általában mennyivel kerülök interakcióba naponta, a tegnapi kiugró volt. (már most látom, hogy Nóri, Vivi és Szonja röhögnek a markukba. Igen, tudom, szexeltem. Mindenkivel.)

Fél 1-től folyamatosan ittam, kb. hajnali 2-ig. Először Kamara, jé összefújja a szemetet a szél, Szonja és Eszti beszélgetése mellé ott termett Nóri, Vivi és én is, hoppá, majd elmaradt az órám, így azt előbb említettek némelyikével kitoltuk egy kicsit a dolgot... fél 4-ig, amikor is épp az egyik kedvenc hímneműmmel, G.M. úrral mentem találkozni, egy hirtelen felindulás kapcsán. Külön bejegyzést és külön lelkiállapotot érdemelne ő és a beszélgetésünk, de mivel a mostani bejegyzésem célja az, hogy valami pozitívat is írjak, most csak vázlatosan számolok be róla. No nem mintha. A téma szomorú volt ("te, kedves rutinos, mit tanácsolsz, hogy éljem túl, hogy elássák azt az embert, akit az egyik legjobban szerettem a világon?"), de maga a beszélgetés nem. Persze nem csak erről volt szó, és nem csak szomorkodtam neki, de mitadisten, nem balhéztunk és nem sírtam (olyan nagyon), és nem elég, hogy erre olyan szüksége volt a kapcsolatunknak, hogy ihaj, hanem úgy érzem, tényleg tudott olyat mondani, vagy nem tudom, sugallni, hogy egy kicsit talán tudok már mibe kapaszkodni majd csütörtökön, meg most is. És meséltünk és röhögtünk egymáson és magyaráztunk és ja. Jó érzés ismerni valakit, tudni, hogy mi fából faragták és mit gondol rólam. Czinege úrfi pedig nyilván ebben is kiemelkedő (miben nem). Talán valami ilyesmi lehetett a kedvenc megszólalásom tőle, amikor épp valaki elvesztéséről beszélt:

- Nem lehet tudni, mikor jön az, hogy "beüt"a dolog. De ne félj tőle, mert bármilyen szar, legalább ugyanannyira jó is, mert... hű de nagy Jäger!

(ugyanis meglátta a kb. tízliteres nagy jägeresüveget a pult mögött.)

Miután 10 perc fuldoklás után összekapartam magam a földről, tudtunk tovább beszélni, de... jaj. :) Egyébként meg kicsit mindig meglep, hogy mit gondol rólam, az életemről, olyan eltérően gondolkodik, mint a többiek, akik ismernek, mindig meg tud világítani olyan oldalát is a dolgoknak, amire én nem is gondoltam volna, hogy szerepet játszhatnak az életemben. De pont ezért, na. De nem merülök bele.

Miután csodálatosan rendeltetésszerűen leitattam Czinegét az Ördögsarokban, hazasprinteltem a koliba, ahol már készítették elő az esti összeröffenést. Az összeröffenésből a negyediken nos, hét országra szóló spontán kolibuli lett, iszonyú sok emberrel és iszonyú jó hangulattal, én meg nem győztem dagadni a büszkeségtől, hogy hüpp, végre, bulizó egyetemisták, a "mi" szintünkön... Határtalanul örültem a dolognak, pláne azért, mert Szonja rögtön a legjobb oldaláról ismerte meg a kolit, és még Seyda is tudott kivel beszélgetni, tehát minden vágyam teljesült, masszírozás terén is... két srác ugyanis kitalálta, hogy versenyt masszíroznak, és én jelentkeztem alanynak. Ebből a szempontból jól is sikerült a dolog (bár úgy fáj a hátam azóta is, mintha összevertek volna), mindketten jót masszíroztak, bár azóta is nehezen magyarázom meg, hogy miért hagytam, hogy tusfürdőt használjon az egyik masszázsolajnak. No mindegy. Tehát ment a parti, egyre részegebbek lettünk, Békéscsaba úrfi Niagarát csinált a piszoárból, épp a bőszen felmosó Nórit néztem bambán, mikor befutott a hívás Kálmántól, hogy ugyan már, menjünk be a városba velük piálni. Voltak kétségeim afelől, hogy jó ötlet összeereszteni Szonját és Hódot, de legnagyobb meglepetésemre Szonja teljes mellszélességgel támogatta az ötletet, úgyhogy elindultunk. Nem volt garantálva színtiszta alkoholmentességünk, egy srác a megállóban szóba elegyedett velünk, hogy az éjszakai járat nem fog jönni és inkább ő visz el minket a városba, de nem tudtunk sokat beszélgetni, mert az éjszakai járat hogy, hogy nem, de jött. :) Szonjával odáig meg vissza voltunk, hogy milyen arany életünk van, pedig akkor még nem is találkoztunk a srácokkal: azt nem tudom, hogy Hód és Szonja mennyire örültek egymásnak, gyanítom, hogy valamennyire igen, de Kálmán és én annyira indokolatlanul baromiranagyon megörültünk egymásnak, hogy a hátralevő időben egész végig csak vigyorogni és örvendezni tudtam, pedig ha az arcom a májam állapotát tükrözte volna, inkább sírásra görbült volna a szám. A továbbiakban párokra szakadva folytattuk az estét, amíg Kálmánék albérletében meg nem pihentünk és hajnali négykor pontot nem tettünk a randomkodás végére.

Ma felébredve nyilván számot kellett adnom magamnak arról, hogy mit is keresek Kálmánéknál, és kissé szégyenkezve azt is meg kellett állapítanom, hogy az első diskurzuselemzés és nyelvelméletek órát gyaníthatóan ellógom, de az életemet könyörtelenül folytatnom kellett. Miután Csabával (és Fioval) találkozván még mindig nem vittem vissza a könyvet az Ervinbe (kifogynak a papírkészletükből lassan, annyi levelet küldtek már nekem), és még mindig nem vásároltam be, erőnek erejével felkerekedtem és gyomorbántalmaimat leküzdve elkecmeregtem a kollégiumig. Na nem mintha ott nyugtom lett volna. Először Zsuzsi történetei biztosítottak arról a büfében, hogy alpáriságom nem a legalja mindennek, és minden állatkodást lehet még a képzeletet túlszárnyaló szintekre fokozni, majd újfent Nórival, Vivivel és Szonjával fogadtuk az épp a büfébe tóduló embereket. Általános tompaságom és alkoholcsömöröm erősen korlátozott abban, hogy megfelelő beszélgetőpartner legyek - de hamar bele kellett edződnöm a társalgásba, mert Vivi éppen úgy döntött, hogy nem kímél. Se erőm, se kedvem ahhoz, hogy az elhangzott poénokat felidézzem, az viszont felettébb említésre méltó volt, hogy mindenki kerek szemekkel hajolt oda hozzám, hogy Bogi, mi volt a sráccal a bulin, akivel elmentem masszírozni? Mint kiderült, mikor az emberek láttak minket a szobába menni, mindenki azonnal és ugyanazt a következtetést vonta le, attól kezdve pedig, hogy hol van Bogi, csak egyetlen válasz létezett. Eltekintve attól, hogy ez a sztori rengeteg poénnak adott alapot, erősen bosszantott, hogy úgy gondolták, hogy az első kolibulin az első utamba akadó gólyával lefekszem, pláne hogy van barátom, csesszemeg. És hát mondhatom én, hogy nem volt semmi, max. pár együttérző mosolyra számíthatok, véleményváltozásra nyilván nem ("De nem volt semmi!" "Tudod, hogy nekem bevallhatod!" "De nincs mit!" "Ugyan, nem ítéllek el!" "ÁÁÁÁÁRRRGGGHHH"). Nahát mindegy, mém lett belőlem rövid úton, de talán még lesz alkalmam megfoltozni méltatlanul megtépázott hírnevemet. Addig meg szereztem egy tiszteletbeli szexpartnert, hurrádejó, ilyen sincs mindenkinek.

A szobában nagyon otthonosan vagyok. Szobatárs kisasszony nyitott és kedves, de egyelőre úgy be vagyok tojva tőle, hogy alig merek hozzá szólni.... remélem ez majd oldódik. A 415-telenség továbbra is furcsa néha, főleg ha beszélnek róla, hogy ja, a 415, igen (a szívemhez nőtt az a szoba és az az életvitel, nah, nekövezzetek), de ugyanúgy élvezem az itteni nyugalmat és kihívást is, hogy ez már a 709, de én még rendületlenül itt vagyok magamnak.

Imádok egyedül lenni. Imádom, hogy felpattanhatok a biciklire és mehetek amerre akarok, ilyenkor úgy érzem, enyém a világ. Van bérletem, van kollégiumi belépőkártyám, vannak felvett óráim: van élet, ami az enyém és nem kell osztozni rajta és nem függ mástól! Ezzel persze nem a barátaimat degradálom, mert nélkülük aztán kitörölhetném mindezzel a s*ggemet, de ezt a helyzetet már nagyon vártam. Csaba persze kicsit nyűgös is ezért, kevesebbet vagyok vele és nem mutatom jelét annak, hogy hiányzik, de ez most annyira kell... holnap úgyis mehetek vissza Pécsre, hogy csesződne meg, annyira akarok, mint kiszögelni magam az ablakunk fölé. De erről nem beszélek, ugyebár.

A holnapi napot még kiélvezem. Aztán meg talán visszaszivárog belém az életkedv, a nyüzsgő város fényeit figyelvén, a magas koliablakból.