Tudom, a blogom lassan úgy néz ki, mint egy nekrológgyűjtemény, és ez vajmi kevéssé vigasztalja azokat az erre járókat, akiket az érdekel, hogy hogy vagyok, de türelmet kérek tőlük: ez is részese annak, hogy tulajdonképpen hogy is van a lelkem.
Ez egy ömlesztvény lesz. Ömlesztvény arról, hogy mi minden volt/van velem, amik mind megérdemelték volna, hogy érdemben leírjam őket, csak vagy időm, vagy számítógépem nem volt hozzá. Avagy jó és kellemetes dolog a mosolyuccában lakni és Csaba gépét használni, de ha mégiscsak vendég vagyok, illetve ha a munkanélküli pasim csakis a facebook és származékai böngészésében jeleskedik (és morog, ha megvonják tőle az eszközt), akkor aránylag kevés időm/affinitásom van ahhoz, hogy hét országra szóló blogbejegyzéseket írjak. Igen, blogoláshiányom van! Hosszú mondatszörnyeket akarok kreálni, wááááááááááá!
Az, hogy Mamika, rendületlenül szar. Nem nagyon tudtam eddig elmagyarázni, hogy milyen is... mintha két külön érzelmi síkon léteznék. Az egyik a gyász, a másik olyan, mintha minden menne tovább normálisan. Most, blogolva jut eszembe a hasonlat, hogy olyan, mintha egy horcruxot hordoznék. Vannak a dolgok, de semminek sem tudok egy közepesnél jobban örülni, ellenben tompább és negatívabb minden, ami ér. Szar. Mintha valaki megbénítana. Valaki hiánya, nyeh.
Toszkánáról annyi gondolatom és mesélnivalóm van, hogy jól leírtam naponként pontokba, hogy majd leblogolom az egészet, na ja, hogy is mondják jobb helyeken, lófaszt. Toszkána jó volt, király volt, nagyon szép helyeket láttunk és igazi utazásélményem volt (eltekintve attól, hogy folyamatosan számolgattuk az eurocenteket a hülye pénztárcaelvesztés miatt), de azért még idő, hogy kiheverjek mindent, ami ott volt. Gyereket, például. Nagy bőszen és azzal a szent fogadalommal indultam neki, hogy elviselem a kis hülyeségeit és nem veszekszem vele, de újfent szembesülnöm kellett azzal, Barnstaple óta először, hogy az én idegi kapacitásom olyan stresszhelyzetben, amikor személyiségbeli disszonancia van és nincs szelep, amin kiereszthetem a gőzt, nos, véges. És ha jelezni kezd a piros gomb, hogy idegkapacitás level is very low, akkor már nincs fogadalom és nincs türelem, ott már túlélésre játszik az ember és a vörös felhő a legjózanabb gondolaton is rajta ülepszik. Anya szerint anyabajom van, mások talán akkor értik meg jobban, ha azt mondom, hogy a szokottnál kicsit jobban helikopternek éreztem magam. És nem elég, hogy helikopternek éreztem magam, drága húgom mindent megtett, hogy azt is megértesse velem, hogy helikopterekre nincs szüksége a világnak. Bogi, ne csináld ezt, maradj csöndben, nyugodj már le, lehetőleg próbálj meg megszűnni Boginak lenni, mert ez így nagyon gáz. Nem voltam felkészülve rá, hogy a 3. nap után amit én mondok neki, sokkal kevésbé lesz fontos, mint amit idegenek mondanak. Pedig várható volt... csak nem hittem el. És sajnos a harmincfős társaságból kivételesen egy ember sem volt, akivel úgy igazán szót értettem volna. Mármint nem fáradok el a társaságában. Így maradt, hogy nem elég, hogy senkinek nem beszélhetem ki magam, de Gyereket külsejénél, modoránál, helyzeténél fogva mindenki előnyben részesítette hozzám képest. Ő meg képes volt megértő felhanggal azon sajnálkozni, hogy én miért nem látom meg mindenkiben a jót, mint ő, és ugye azért igyekszem egy kicsit, hogy olyan legyek, mint ő....
Csak tudnám, hogy bírtam eddig életben maradni, az ő megváltó utasításai nélkül!
Franc, még mindig ez jut az eszembe Toszkánáról. Sajnos ez szar volt, és eléggé meghatározza a hangulatomat még mindig. Persze az egyetem majd segít, de pont a kollégiumi jelentkezés volt olyan, hogy eleinte inkább erősítette a Bogi-csak-akkor-jó-ha-nincs-jobb gyanúmat, a 415-ből való kiköltözés kapcsán. Másfél szar napig úgy éreztem, hogy puffneki, barátnőim is boldogabbak nélkülem, de hálistennek nem kellett sokáig így éreznem magam. Gyakran a szememre vetik, hogy akkor sem ismerem fel, hogy szeretnek, amikor az arcomba ordítják, na most kénytelen voltam elismerni. Nóri és Vivi nemhogy partnerek voltak abban, hogy ne vesszünk össze, hanem értelmesen megmagyarázzuk, mihogymerre, hanem olyan örömmel és szeretettel fogadtak, hogy végképp nem tudtam azt gondolni, hogy bármit is rossz szándékból, vagy akár engem elfelejtve tettek is volna. A gólyahét egyetlen napja, amelyen részt vettem, egy hatalmas pozitív energiabomba volt, alig hittem el, hogy ez is az én életem, egy ilyen lelombozó toszkán út után. És jah... talán mégiscsak van értelme Boginak lenni.
Mielőtt még nagyon beleéltem volna magam ebbe a boldogító ténybe, találkoztam Ankalimonnal, aki nem tett sokkal boldogabbá e téren. Felvilágosított, milyen nagy port kavart a táborkritikám, és most sokan utálnak, nyöh, nyeh, franc, most mit csináljak. Mármint nagyon utálom, hogy sokan utálnak, de nem tudok és nem is akarok szabadkozni. Persze az ember mindig megteheti, hogy befogja a száját és nem köti a világ orrára, hogy mivel mi baja, de most nem így történt, ciki, elszúrtam, úgymond. De nem is ez... csak... sok-sok ideje szeretném, ha az MTT egy kicsit jobban megismerne, és jobban tudná, hogy tulajdonképpen ki is, mi is vagyok, miben vagyok jó, mire vagyok képes. Csak eddig nem nagyon sikerült, akárhogyan is történtek a dolgok. Most pedig egy sokakat megbántó táborkritikával kell elérnem, hogy az embereknek egyáltalán legyen véleményük rólam. Bosszant, na. Ahogy az is bosszant, hogy Ankalimon mufurcnak nevez, amikor én tényleg igyekszem kedves és nyitott lenni (és rendületlenül jószívűnek tartom magam!), de bizonyos szint után nem_megy. És akkor ennyi? Nincs létjogosultságom? Néha tényleg úgy érzem, hogy a végső válasz mégiscsak az lenne, ha meggebednék, úgy simán. Persze nem, de akkor is.
Tehát határozottan nyüsszögős hangulatban ért Mamika halálhíre, és ez rossz volt. Legalább nem ront el semmilyen eufóriát, nyöh...
Anyámmal ma egész nap Nagyi régi lakrészét sikáltuk, hogy előkészítsük a visszaköltözését. Egyrészt undorító, bútorcipelős-kékzöldfoltcsinálós-poros-pókhálós-mocskolós meló volt, másrészt végeláthatatlan (kb.8 éven át csak hordtuk le oda az épp nem használt dolgokat), harmadrészt folyamatosan bennem volt, hogy miért is csináljuk ezt a dolgot. A nagy takarítás közepette rengeteg fotó, emlék került elő a régi időkből, jé ez, jé az, hurrá. És szar. Szar ez az egész. Amikor jön a szomszéd és kérdezi, hogy vagyunk, és anya sajnálkozva mutat rám, hogy szegény Bogit viselte meg legjobban, mert ő messziről figyelte az eseményeket... ó, mert közelről biztos kevésbé viselt volna meg. Nem, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy anyám az orrom előtt vitatja meg telefonon az unokatesójával, hogy milyen virágból készült koszorúkat rendeljenek a sírra, mert ez megőrjít, és nem tudom, hogy ők mit éreznek, de utána amikor a szobámba tették azt az elfonnyadt rózsát, amit akkor szedett le anya, amikor mentünk a kórházba látogatni Mamikát, amikor utoljára láttam, akkor piros volt és virult, most fonnyadt és halott... nem, gyűlölöm, vigyék onnan, nem bírom látni, de nem bírom kihajítani a szobámból, hozzáérni sem bírok, nem... egyszerűen nem bírok ezzel mit csinálni. Tudom, hogy anya kedvességből válogatja ki az asztalomra a közös képeket Mamikával, a Sepsimagyarósról szóló füzettel együtt, de nem leszek tőle boldogabb, a fene egye meg...
Olvasott már valaki Harry Pottert úgy, hogy gyászolt valakit? Nekem a hetedik került a kezembe (meg egy kicsit az első, olaszul), és egészen megdöbbentett, milyen más így olvasni. Nem elég, hogy halál halál hátán, de mindent a halál határoz meg! Minden a halál körül forog, és bármilyen riadtan és kelletlenül olvastam tovább szerda reggeltől, a végére valahogy olyan immunitás és nyugalom szintjéig jutottam el, hogy szinte úgy éreztem magam, mint Harry: régi ismerősként üdvözöltem a halált. Életrajzi tény, hogy Rowling igen hamar elvesztette édesanyját és ez nagyon meghatározta az írói stílusát, és a könyv végére egészen mélyen átéreztem, hogy tudatosan-tudattalanul micsoda önterápia lehetett ez az írónőnek. Sokat, iszonyú sokat veszteni, és megbékélni vele... ez ilyenkor mindenki célja, és engem őszintén megdöbbentett, micsoda monumentális módon erre megy ki Harry Potter összes története.
Durva volt erre ráismerni. De már elolvastam, így vége a dolognak. Egyébként metált hallgatni és énekelni még jó dolog, ahhoz nem kell gondolkodni, mégsem vidám, és legalább kijön valami, ami érzelmes. Mázli mellé jött egy új kutya, az ő ideszoktatása most az egyetlen feladat, amit a magaménak érzek és szívesen csinálok. El akarok menni már Pécsről, nem bírom ezt a tétlen tompaságot, a családtagok értetlenkedő mosolyát, a sok teendő miatti pörgést, ezt az egész szart, ami ezért van. És gyanítom, hogy az én búvalbaszottságom sem viszi előbbre az ő életüket. Nem találok más utat, mint hogy kicsit összekapni az életemet, mert itt nem igazodik semmi.
Francba, de depressziós lett ez a bejegyzés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése