Igen, én is ledöbbentem az idei pontszámokon. 306 pont ELTE magyarra??? 5 éve, amikor én felvételiztem, még háromszáznyolcvanvalahány volt, asszem... cirka 70-80 pontot esett 5 év alatt, ez botrány. Ja.
De ezek az emberek, akik most felvételiztek, túl vannak egy marha megerőltető érettségin, elballagáson, búcsúzáson, satöbbi. Nem, nem az érettségi maga a megerőltető, hanem a lelki nyomás, ami rájuk nehezedik ebben az időben. Mindig kiöltözni minden vizsgához, rommá adminisztrálni a teljesítményedet, állandóan tűrni a szülők és rokonok ostromát, hogy "na hogy megy az érettségi???" - ez sokkal nagyobb megpróbáltatás, mint a feladatlapok tartalma. Hatalmas benne az úristenúristen-faktor.
Nekem sem maga a felvételi vagy most a ponthatárok kihirdetése volt a stressz. Igen, ezeket is komolyan vettem, de a felkészülés sokkal keményebb munka volt. Pedig rajtam nem is volt társadalmi nyomás. Akárhogy nézem a világot: néhány ember kivételével a többségnek pont édesmindegy volt, hogy alkalmazott nyelvészet vagy finnugrisztika mesterszakon folytatom-e a tanulmányaimat. Egyrészt: asszem született képességem van arra, hogy iszonyúan ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak a tanulmányaimról, másrészt: vagyok annyira intelligens, hogy a többséget ne zaklassam számukra hulla érdektelen információkkal. Bogi valami életképtelen fura dolgot tanul, oké. Akit ez érdekel, annak gyorsan hozzáteszem, hogy emellett egy masszívan hiánypótló piacképes munkahelyem van, ekkor helyreáll a világ rendje, oké. Nincs ezzel semmi baj.
A finnugrisztikának van egy sajátos vonása. Az egyik ok, amiért komoly IFUSCO-rajongó vagyok: az ember alig kap belőle visszajelzést. Nagyon-nagyon nehéz olyat tanulni, ami neked nem ad semmit. Tanulsz egy nyelvet de nem találkozol beszélővel. Egy csomó dolgot megtudsz egy olyan nép folklórjáról, amihez semmi közöd nincs. Mintha egy feneketlen kútba hajigálnád az energiáidat... nem ad vissza semmit. Ezért létfontosságúak az IFUSCO-k és a kapcsolatok, amik ezzel kiépülnek: a tudat, hogy ez igenis él és van, és komolyan kel venni. Évi egyszeri érzelmi löket: igen folytasd, mások számítanak rád!
Én alkalmazott nyelvészet mesterszakos vagyok a mai napig, bár tegnap óta felvettek finnugorra is. Az elmúlt egy évemet azzal töltöttem, hogy BA-s finnugoros tárgyakat pótolgattam be azért, hogy most fölvegyenek. Elhagytam az alknyelvet: marha sok pénzt kell fizetnem ezért a döntésért, mióta hallgatói szerződés. A finnugor MA-nak is fizetős lesz a második éve, mert kifutok az állami félévekből. Oroszul és finnül tanultam már gimiben is, de ezek leporolása, plusz a mari felvétele, miután több mint 4 éve nem tanultam rendszeresen nyelvet, igenis munka volt.
Felvettek, juhú, simán. De ezt nem azért ünneplem, mert nagyon meglepett. Még csak azért sem, mert olyan mindent eldöntő volt a felvételi (bár egyáltalán nem volt piskóta, újra közölném). Azért ünneplem, mert kaptam egy visszajelzést. Visszajelzést a világ felől, hogy nem hiába tanultam/fizetek ennyit. Hogy megérte ez az 1 év, melyet elég intenzív munkával töltöttem, különösebb társadalmi megértés vagy megbecsülés nélkül. (Megjegyzem: szerencsére a finnugrisztika szóra való nagymagyar prüszkölésből hálisten aránylag kevés jutott nekem, köszönet a támogató/intelligensen hallgató környezetemnek.)
Többször is írtam már ide, most is kiemelem: nem az eredmény tesz boldoggá, hanem az, hogy volt egy idevezető út, aminek egész eddig nem tudtam, volt-e értelme, és most megadták azt. Volt, igen, mehetsz tovább. Nem mehetnél tovább, ha ezeket nem tetted volna meg.
És ami a legfontosabb, és amit mindenkinek éreznie kéne: ez nem az eredmény, ez a kezdés/folytatás lehetősége. A felvétel önmagában nem más, mint zöld jelzés az út folytatásához. Nem a végállomás. Én is most csak azon izgultam, folytathatom-e, amit eddig elkezdtem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése