Kijevben az élet

(Jesszus, mit csinálok, nyilallt belém, amikor a busz kigördült a Népligetből.)

Kijevben az emberek rosszalló pillantásokat vetnek egymásra a metrón, sóhajtoznak és rázzák a fejüket. A nők egyberuhában, mint egy rendes kelet-európai városban, a férfiak rövidujjú ingben, rövid arany- vagy ezüstlánccal a nyakukban. A város csillogó felhőkarcolók és omladozó piacépületek egyvelege, a tisztára nyalt croissantozó fényes fekete csempéje és a külváros repedezett járdája, rajta a gyümölcsös kartonon megunt ingóságait áruló zsibvásáros - ezek együtt adják ki a Nyugattal flörtölő, de Oroszországga elszakíthatatlan abuzív kapcsolatban élő Ukrajna hangulatát.

Kinézek az ablakon és erővel igyekszem a gondolataim visszakanyarítani az itt és mostba. A nemrég szerzett műfordítói megbízás megint elültette bennem a hamis képzetet, hogy jól csinálom az életem. Barnák a falak és barna a linóleum is, csend van, csak a szomszédok lépteit hallani időnként, meg a csövekben futó vizet. Az ablakból lelátni a külvárosra, egy galambdúcra, kertes házakra és a távolban elterülő erdőre. Bent sufnituningolt konyha és lassan szépülő szovjet családi panellakás, ami mind Liljáé, és ez nagyon inspiráló.

Az első nap sörözve bolondoztam és Petroskoi-t énekeltem az IFUSCO-alumnusokkal, második nap pánikrohamot kaptam egy beszélgetés kellős közepén egy csodásan tehetséges húszéves lánnyal a croissantozó felső szintjén, majd hajnali 4-ig dolgoztam, a harmadik nap délig befejeztem az elmaradt teendőimet, kitakarítottam a lakást és asszisztáltam a kiadásához, majd vacsit főztem Liljának, a negyedik nap már előre is dolgoztam, Lilja tanácsára használatba vettem a táblát, amire felírtam a napi céljaimat, és még a hegedűmet is elővettem. Az ittlétem végére talán még a dsszertációmig is eljutok.

Az első nap alig éltem, és épp csak hogy képes voltam megfelelő társaságot szolgáltatni a többieknek (pedig amúgy mennyire vártam!), a második nap megírtam egy levelet, amibe eleinte nem is tudtam, hogy mit írjak, majd Lilja motivációs tanácsaival ringattam álomba magam, a harmadik nap hülyét csináltam magamból a postán (de valahogy megoldottam!), este 8-tól éjfélig beszélgettünk, a negyedik nap felhívtam Gergőt, ami nagyon jólesett, és kaptam segítséget a versfordításomhoz.

Kristiina Ehin versei nem rímelnek és nincsenek formában, de attól még nem könnyű őket fordítani. Az észt nyelv rendszeresen kigáncsolt, a magyar nyelv rendszeresen cserben hagyott. Hogy lehet az, hogy az angolban megoldották a fel-felbukkanó daktilikus lüktetést és el tudták kerülni az illúzióromboló affrikátákat, de a magyarban, ami rokon nyelv, úgy hangzik minden sor, mintha folyamatosan botlanánk fel az utunkba kerülő kövekben és járdaszegélyekben? De ahogy újra és újra elolvastam az észt és angol sorokat, Kristiina gondolatainak ritmusa szép lassan átprogramozta az én agyamat is, és lassacskán megtaláltam a megfelelő hangokat és szótagokat, a megfelelő szórendet és a leginkább odaillő igekötőt és névutót. Míg a végén alig tudok leállni.

Olyan vagyok, mint a vidrakölyök, ami nyüszít, hogy ne dobják a vízbe. Aztán beledobják.