Ruha. Haj. Kiegészítő. Haj. Smink. Átöltözés. Haj-megigazítás. Még egy kis smink. Nem, az úgy nem lesz jó. Na így. Mehetsz.
Avagy Gy húgomnak szalagavatója volt. Én pedig úgy sürgölődtem körülötte, mint valami nyoszolyólány, mert valahogy hirtelen nagyon fontos lett nekem, hogy ő legyen a legszebb. (Nem mintha ehhez olyan szörnyű sok energiára lenne szükség.) Valahogy úgy éreztem magam, mint Phil a Herkulesben, aki csak azt akarta, hogy a hős, akit kirajzolnak az égen a csillagok, az ő tanítványa legyen.
De hülye dolgok jutnak eszembe, úristen.
Mondom ezt úgy, hogy egy cseppet sem a saját szalagavatómat akartam kompenzálni. 2009-ben nekem teljesen tökéletes szalagavatóm volt. Tökéletesen tükrözte a tudatlan nonkomformizmusomat a totál érintetlen hajam, a halál visszafogott (de szép) sminkem, az egyáltalán nem divatos, fűzős-hosszúszoknyás estélyim, lapos talpú cipőm, és az, hogy a többiekkel ellentétben én abszolút elégedett voltam a megjelenésemmel, és nagyon jókedvűen jártam-keltem, és egy cseppet sem izgattak mások, vagy akartam másmilyen lenni.
De Gy-nek meg ez állt jól, a divatosság és a bonyolult haj és a magas sarkú, és asszem sikerült is jól teljesíteni a feladatot.
Volt egy osztály, sőt kettő is, melyben az ünnepélyen egyenként bemutatták a diákokat. Ki milyen, mi az erőssége, és persze miért szeretjük. Klasszikus szerepek jelentek itt meg. Hálisten ilyen a mi szalagavatónkkor nem volt, de elgondolkodtam, rólam vajon mit mondtak volna. Bogi, az osztály... mije is? Hát, biztos kihozták volna azt, hogy nyelvzsenije, mert arról vagyok izé, ismert (egyszer még rajzóra után egy kistanár is odajött hozzám, hogy "te tényleg vagy nyolc nyelvet tudsz???" mert ezt hallotta az osztálytársaimtól. Hú de megvetettem, azta. :D) Elmondták volna, hogy mindent elsőre felfogok és senki nem versenyezhet az éles eszemmel és a műveltségemmel, és izé, egyéniség vagyok, bla, és ez csupa elfogadható dolog lett volna, és abszolút nem az, ami annyira fontos volt nekem, vagy amiről ismert szerettem volna lenni.
Tulajdonképpen mire is voltam büszke a szalagavatóm idején? Hát, az épp egy kicsit sivatagos időszak volt, de büszke voltam rá, hogy végre kezdtem megtalálni az összhangot az osztálytársaim egy egész nagy részével. Négy év után először, ráadásul teljesen tudatosan, megragadtam az alkalmat. Büszke voltam a párkapcsolatomra, legalábbis egy komoly részét tette ki az életemnek, büszke voltam a nem-mainstream életvitelemre, az egyetemista barátaimra, és arra, hogy sikerült barátokat és nekem tetsző közeget találnom, pedig ez annak idején szinte elképzelhetetlen volt.
De hát ezt nyilván nem lehet egy szalagavató-bemutatóba beleírni. "Bogi, akiről mindjárt kiderül, hogy jó fej."
A Szent Móros, 18 éves, csillogó szemű diákokat elnézve azonban a legerősebb érzés a szorítással vegyes sajnálat volt. Ezek a gyerekek izgatottak és fáradtak, felnőttek egy és egyféle közegben (különösen igaz ez a Szent Mórosokra, hiszen a többségük 12 éve ugyanoda jár), és még nem is tudják, el se tudják képzelni, mi jön ezután, mennyire gyökeresen megváltozik az életük, mennyire szétesik minden, amit eddig ismertek, és mennyi csalódás, vagy felülvizsgálat és restart és megrendülés vár rájuk az elkövetkező években. Mert az egyetem nem lesz olyan, amilyennek elképzelték, és az elválaszthatatlan barátságok lassan szétfoszlanak, és a megszokott közegeket újak és ismeretlenek váltják fel, és jön a megbillent valóságból a menekülés szexbe meg drogba meg rakendrollba (nyilván az alkohol is drog), és a dolgok általában kiigazodnak, de van úgy, hogy nem, és még nem tudják, nem sejtik, nem is sikerülne elképzelniük.
Mindezt nem azért mondom, mert egyetemre menni meg elmenni otthonról meg befejezni a gimit rossz. De most 25 éves fejjel a szalagavatóra visszagondolva valóban a gyermekkor kikerülhetetlen, elodázhatatlan végét ünnepeljük estélyiben. És szorítok ezekért a szimpi kis fiatalokért, és különösen a mindenkinél szebb Gy húgomért.
tudom, hogy nem fifteen, de a sztori hasonló, és ettől a daltól folyton bőgök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése