"Nem szeretem a gyerekeket."

Mikor kicsi koromban valakiről ezt hallottam, mélységesen felháborodtam. Mi az, hogy valaki nem szereti a gyerekeket, hiszen régen ő is az volt!!!

Azóta rám is mondták már, hogy nem szeretem a gyerekeket. Akkor is felháborodtam, nem is azért, mert annyira hazugság lett volna, hanem mert nem akartam az lenni, akit kicsiként megvetettem.

Ekkor kicsit elgondolkoztam. Valóban nem szeretem a gyerekeket? Olyan vagyok, mint azok az emberek, akikről már gyerekkoromban is ösztönösen kicsit tartózkodtam, mert éreztem, hogy neki ugyan nem jövök a gyerek-énemmel, nem érdekli, nem hatja meg, nem hajol le hozzám, hogy az én nyelvemen kommunikáljon?

De nem. Nem vagyok az az ember (bár azokkal sincs komoly baj). Megvizsgálva a régi felháborodásomat, az olyan jellegű volt, amilyet pl. a rasszizmus vált ki. Miért dönti el azonnal, hogy nem szeret, csak azért, mert gyerek vagyok? Nem tehetek róla! És bár tudom, hogy a gyerekektől való idegenkedés sokkal jobban hasonlít a kutyáktól vagy az értelmi sérültektől való félelemre (melyek közül egyikben sem szenvedek, hála a kutyában és értelmi sérültben bővelkedő környezetnek, melyben felnőttem), arra jöttem rá, hogy semmiféle ítélet vagy különös félelem nem önt el, ha gyerek van a közelemben.

Eltekintve az általános, emberekkel kapcsolatos félelmemtől.

Egyszerűen úgy kezelek egy gyereket, mint bármilyen új idegent: ha nem azonnal érezhetően szimpatikus, barátságos tartózkodással viszonyulok hozzá, és nem tolakodok hívatlanul az életébe. Felnőttek között sem vagyok az a fajta, aki tülekedik azonnal, hogy mindenkit megismerjen és mindenki haverja legyen. Hacsak nincs jó okom az ellenkezőjére, igyekszem mindenkit megkímélni a társaságomtól, és inkább azokkal időzni, akikről tudom, hogy értékelik ezt. Természetesen, ha valakivel valamiért muszáj kommunikálnom (mert pl. kolléga), akkor azt igyekszem figyelmesen és jó szándékkal tenni, és általában sikerül is.

És a gyerekekkel is így vagyok. Ha rám vannak bízva, valahogy megoldom, és általában nem rosszul. Élvezem is. Inkább az zavar össze, hogy a gyerekekkel kapcsolatban mintha elvárnák, hogy azonnal kezdeményezzek az irányukba, csak azért, mert gyerekből vannak. És ez az, ami nem megy. Egy kutyánál is először a kezemet nyújtom, leguggolok, nem nézek a szemébe, csupán felkínálom a társaságom, és ha elfogadja, akkor simogatom meg. Nem szép dolog váratlanul beleugrani valaki életébe és elvárni, hogy a figyelmét azonnal nekem szentelje. Emlékszem, kicsi koromban is inkább mogorván néztem és elfordultam az ilyen felnőttektől, mert nem bizonyultak nagyon izgalmasnak. Rosszabb esetben kivert tőlük a frász.

Nyilván itt is léteznek őstehetségek, akik minden gyerekkel zseniálisan kijönnek. Jó nekik. Én meg mindig tudom, merre van észak. Illetve emlékszem a gyermekkoromra, sok felnőttel ellentétben.

Egyébként teljesen rendben vannak az anyai ösztöneim, köszönöm szépen. :)