Na jó, ideje értékelni az évet. A jobb alsó sarokban a dátum 2016-ot mutat, és én minden évben megírom, hogy érzek az elmúlt évemmel kapcsolatban.
2015-ben durván feleannyi blogbejegyzést tettem közzé, mint korábban. Piszkozatban rengeteget megírtam, aztán elment a kedvem, végigolvastam és szégyenkeztem, és nem tartottam szóra érdemesnek, amiket leírtam. A lelkesedésem is alábbhagyott, és amikor történt is velem valami inspiráló, lelombozva állapítottam meg, hogy erről már máskor írtam, nem is egyszer, és a színek akkor sokkal élénkebbek voltak.
"Mennyi minden történt veled ebben az évben!" mondta Csaba tegnap éjjel, mikor aludni tértünk. És valóban. Áprilisban összejöttem vele újra, összeköltöztünk, én is elhagytam a kolit. Felmondtam a munkahelyemen, kijutottam Ouluba (talán kb. akkor éreztem újra, hogy érdemes írnom magamról), lett egy új munkahelyem, belekezdtem két új nyelvbe, és a meglévő nyelvtudásom is rengeteget fejlődött, és volt egy olyan időszak is, amikor egy pár hétre elhagyott az önbizalomhiány.
Mégis olyan keveset írtam. Nem ihletett meg az ablakból látszó kilátás, az emberek viselkedése, a hirtelen jött érzések. De ha elgondolkozom, mi ennek az oka, vagy végignézek a félbemaradt bejegyzéseim közt, ennek mind az az oka, hogy rendben vagyok. És relatíve boldog. Nem olyan motivált, euforikus, hajam-lengeti-a-szél boldog, hanem olyan boldog, amilyen a hercegnő lehet akkor, amikor éppen boldogan él, míg meg nem hal.
2015 az állandóság megtalálásáról és a háláról szólt. Tudjátok, amikor az ember már öregebb, és nem akar már olyan sok új embert megismerni. És nem akar megtanulni mindent, és új sportokat kipróbálni (bár nekem 2015 ebből a szempontból kivétel volt), és új tantárgyakat felvenni, és elutazni megnézni, milyen máshol élni, hanem szimplán körülvenni magát a világgal, mely a viszontagságos évek során mellette maradt, metszegetni a növényeit, beszélgetni a barátaival és több időt tölteni a családjával.
Nagyon utálom, hogy az egyetemen még mindig nem raktam le az asztalra semmi tudományosat. Ez egy olyan hiány, amit muszáj lesz 2016-ban orvosolnom, és szeretném is, csak sajnos az egyetemre is gyakrabban tekintek úgy, mint egy második otthonra, inspiráló tudományos küzdőtér helyett.
Azért remélem, képes vagyok még szellemi teljesítményre. :)
2015-re azt akartam elérni, hogy lazítsak a görcsön, ne pörgessem túl az agyamat mások problémáján, és ne vegyek magamra többet, mint amennyit indokolt. Azt hiszem, ez sikerült. 2016-ra pedig azt kérem magamtól, hogy ne felejtsek el fiatal maradni. Akkor is, ha az néha fárasztó. Ne szűkítsem be a gondolataimat és az életteremet, ne vegyek változtathatatlannak vagy reménytelennek semmi magammal kapcsolatosat, ne váljak szakbarbárrá, ne keményítsem a burkot a saját kis világom körül - és ne féljek. Például attól, hogy nem sikerül elsőre, vagy kritikát kapok.
Szilveszterkor hallgattunk egy csomó régi zenét (mostanában egyébként is sokat teszem ezt), és ez is ráerősített a mostanában a nosztalgiahullámra. Csomószor gondolok vissza érzésekre, eseményekre, és csodálkozom el azon, mennyi minden történt már az életemben, és hű, ekkor milyen szomorú voltam, há, az micsoda regénybe illő jelent volt, nahát, ezek mind velem történtek, aztamindenit, nemvoltálsemmiBogáta.
De éppen elég visszagondolni rájuk egy pillanatra. Mint mikor kitalált helyzeteken töprengek, csak ezeknek az a különlegességük, hogy meg is történtek. Mozizok a saját életemen, már csak a popcorn hiányzik a kezemből, és közben milyen jó, hogy 12 éves korom óta dokumentálom az élményeimet.
Ollé. :)
Még egyszer hadd mondjam el, milyen hálás vagyok az emberekért magam körül. Egy csomószor van, hogy kicsinek és értéktelennek és rossz embernek érzem magam, de amikor rágondolok, kik a barátaim és milyen jó velük, mindig megnyugszom: ha annyira szörnyű lennék, nem lennének velem.
De itt vannak. Évek óta itt vannak, és itt lesznek. És én is nekik.
2016-ban is, és később is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése