Ez megnyugtat. Mindig nagyon szeretem nézni a hulló pelyheket. Vagy a gőzölgést (esetünkben éppen egy olasz paradicsommártás adja le a hőt békésen a teraszon). Vagy a víz hullámait, a tűz lángját, vagy az úszó halakat. (Bár az úszó halaktól mindig kibújt belőlem a kis elemző, hogy vajon melyik hal milyen viszonyban van a többiekkel, mit drámáznak éppen...)
Kicsi koromra emlékeztet, amikor hosszú-hosszú ideig jól éreztem magam szimplán a bámulással. Vagy az áramszünetes órákra (Nagyárpádon, mikor beköltöztünk, sok ilyen volt), akkor mindig elővettük a kártyát és mécsesfénynél játszottunk. Mindenki letette, amit épp csinált, és elkezdtünk egymással foglalkozni.
Azt hiszem, a taoizmusban ezt hívják yin energiának.
Ilyenkor kicsit ki tudok szakadni az agyamban kavargó káoszból, az internet sem hiányzik annyira, és átválthatok érzékelő üzemmódba (ami amúgy nem az erősségem).
Ilyenkor tudom Jeremej Ajpin hanti prózáját olvasni: nem izgalmas, nem is kell hozzá agy, egy sokkal nehezebben elérhető állapot kell hozzá: nyugalom. Olyan nyugalom, amely a hanti család hétköznapjaiban is megvolt, mikor pontosan értették a természet jelzéseit, érezték a helyüket a mindenségben, nem voltak kitörően vidámak vagy szomorúak, hanem csak végezték az életüket, alkalmazkodtak a szabályokhoz, tisztelték az életet, és bíztak a világukat ügyelő istenekben. Megáldották a folyót, figyelték az újszülött gyermeküket, milyen, kit látnak benne, mielőtt nevet adtak volna neki.
Amikor olvasom, én is olyan vagyok, mint a gyermek mesélő: újoncként próbálom felfogni az élet rendjét ahhoz, hogy később ez tegye kerekké a világomat. Mert bár nagyon nem élek kónuszos sátorban és nem tartok réneket, az érzés, melyet a szöveg közvetít, teljesen átjár.
Ilyenkor egyetlen perc sem tűnik elvesztegetettnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése